A strasbourgi Time Lurker névválasztása, pontosabban annak tényleges miértje elég rendhagyó. A formáció ugyanis a touloni death metalos Catacomb egyik három évtizedes demó felvételén hallható tétel nyomán vált Time Lurkerré. Az extra adalék, egyben mondandóm szempontjából pedig a lényeg az, hogy abban a zenekarban a jelen formációt alkotó Mick nagybátyja és Nathalie nagynénje voltak érdekeltek.
A lokális színtér egyéb szereplőinek pályája is keresztezte egymás útját, de a vérségi viszonyok további boncolgatásába, a családfa felállításának megkísérlésébe véleményem szerint jelen ajánló keretein belül felesleges lenne belemenni. Csak megemlítem, hogy az előző nagylemez grafikája Mick fivérének keze munkáját viseli. A fenti körülmények mindenesetre utalnak arra, hogy a Time Lurker nem csak egy lokális, hanem egyúttal belterjes színtérről érkezett. A választott zenei irány azonban az elődökkel ellentétben nem death, hanem black metal.
A borító alapján valamilyen depresszív, vagy legalábbis önmarcangoló felvételre számítottam. A prognózis azonban részben téves volt. Nos, az egyes források – mindenek előtt a metal-archives – szerint egyszemélyes, még más adatok – azaz a promó fotók – alapján két fős formáció a hallottak alapján a 2014-es alapításkor nem kizárólag az önostorozásra esküdött fel. Már a 2017-es bemutatkozó nagylemez is a honfitárs Les Acteurs De L'Ombre Productions színeiben jelent meg, ami formai és tartalmi szempontból egyaránt garancia a minőségre. A kiadó prioritása a francia black metal mozgalom arra érdemes alkotóinak támogatása.
A hét év elteltével érkező folytatás pedig tanúbizonyságát adja annak, hogy a mecénás cégére nem érdemtelenül áll a művész háta mögött. A Time Lurker alkotóműhelyében ugyanis black metal címszó alatt a kifejezés hagyományos értelmében vett dalszerzés folyik. Az Emprise szerzője úgy teremti meg maga körül a számára otthonos aurát, hogy egyidejűleg nem tereli el a figyelmet a lényegről, magáról a zenéről sem. A rendkívül rövid felvétel kristálytisztán szól – az utóbbi kifejezés természetesen szigorúan a black metal viszonylatában értendő.
Három epikus, egy atmoszféra teremtésre hivatott és egy konvencionális szerzemény alkotja az Emprise bő fél óráját. Az anyanyelv használatát hajlamos vagyok díjazni, ez a körülmény azonban 2024-ben már csak adalék, rendhagyónak semmiképp sem nevezhető. A Time Lurker dalszerzője mindent elsajátított, amit a black metal legnagyobb, második hulláma a ’90-es évek közepe táján a felszínre sodort. A norvég ősök hagyatékához három dekád múltán is bátran lehet fordulni.
Az Emprise-t alkotó négy plusz egy tétel is él ezzel a lehetőséggel. Rendhagyó módon a lemezt útjára indító címadó szerzemény nem más, mint a ’60-as évekbeli underground horrorok miliőjét megidéző intro. A Cavaliére de feu egy, tempóját tekintve változatos, hosszú instrumentális betéteket magába integráló kreatúra; a vokálok ellenben egydimenziósak. Azt a bizonyos teret pedig a Vikernes-féle varjúhangok töltik ki tartalommal. Mick többnyire a hóviharszerű részekkel párhuzamosan engedi szabadjára a jajkiáltásokat. A Poussiére Mortifére bevezetőjében hallható szintetizátor dallamok szintén nem idegenek a Burzum korai munkáitól. Elődjével ellentétben ez már egy monotóniába forduló, minden ízében depresszív fejezet, néhány tempósabb epizóddal. A Disparais, soleil-be a varjúhangokat ellensúlyozva beszüremkedő női vokálok a korong leghangulatosabb pillanatai. Ebben a tételben egy kifejezetten szép akusztikus betét is helyet kapott. A végkifejletként értelmezhető Fils sacré mintha tévedésből került volna a lemezre; ez a gyors tremoló-téma és maga az extra hosszúra nyújtott instrumentalizmus meglehetősen távol állnak az előzményektől.
Az első három Burzum lemez azon hívei, akik nem idegenkednek a kifejezetten gyors black metaltól sem, tegyenek kísérletet a Time Lurker második opuszával! A kiadónak hála, az Emprise tovább árnyalja a kortárs francia black metalról kialakult képet. Jelen tónus pedig leginkább a honfitárs Nocturnal Depression által festett árnyképekkel rokon.
