Néha kell egy lökés, a fásultság és a kiégés határán lavírozva. Kell, hogy valaki egyszer csak benyögjön valami váratlant. Ilyen volt nekem pár hete a Schedule 1. A Beastmilk debüt óta nem hallottam olyan kütyümentes post-punk bandát, ami első hallgatásra így berántott volna.

Koncert invitet kaptam, ráhallgattam, és onnantól csak számoltam a napokat, mikor mehetek végre a Kriptába élőben meghallgatni a Crucible, és az azt megelőző kislemezek dalait. A vancouveri négyes úgy tudott összehozni egy első hallásra is magával ragadó nagylemezt, hogy közben nem definiálta újra a műfajt, nem feszegeti a határait, csak lecsupaszítja, és frissíti.

Lehet Grant énekhangja az, ami kiemeli a post-punkra jellemző dörmögő baritonok szürke sokaságából, lehet a lendület és a játékosság az oka, de engem kilóra megvett a banda, és a koncert is nagy élmény volt. Nem szólt jól, nem a világ legszuggesztívebb bandája, de működött élőben, valami más volt, mint a többi. Ez szerintem már bőven elég egy elsőlemezes bandától, és remélem mire ismét eljutnak hozzánk, valami komolyabb helyen tehetik majd mindezt. Év lemeze várományos!