Ha a Helmetről írok, nem állhatom meg, hogy ne nosztalgiázással kezdjem, hiszen 28 év telt el az első találkozásom óta Page Hamilton egyszemélyes zenekarával. Floridában éltem, internet még sehol, lemezboltokba jártam be és szórólapokról tudtam meg, kit lehet elcsípni a környéken. Amikor megláttam a Helmetet, majd kiugrottam a bőrömből! Kevés cd-m volt akkoriban még, de amikor elkezdtem a kazikat digitálisra cserélni, a Meantime és a Betty elsők közt volt.
Aztán ahogy közeledtem a West Palm Beach Auditorium felé, messziről látható volt a neonfények sugározta üzenet: Sold Out. A Primus volt a főzenekar, akik talán akkoriban voltak a csúcson, ráadásul a rockzene is erőteljesen dübörgött, emiatt szinte minden koncert, amire eljutottam, full teltházzal üzemelt. Kénytelen voltam rögtönözni, így hátrasétáltam a csarnok mögé, hátha sikerül bekönyörögnöm magam valahogy. S láss csodát: éppen Hamilton tolta be az egyik hangládájukat, akihez egyből odaléptem és előadtam tragédiámat a messziről érkezett, jegytelen árváról. 2 perc alatt szerzett nekem jegyet, csináltunk közös fotót, és még egy pólót is kaptam, amit azóta is nagy becsben őrzök.
28 évvel és sok-sok Helmet koncerttel később ismét a színpad előtt állok, várom, hogy Page Hamilton és aktuális csapata visszarepítsen az időben és megkapjam a jól megérdemelt nosztalgia adagomat. Mert hiába az új lemez, itt a többség a Meantime-Betty-Aftertaste dalait várja leginkább. Nem tudom ezt egy zenész hogyan dolgozza fel. Büszke rá, hogy korokon átívelő dalokat írt, amik 30 év távlatából is relevánsak vagy bosszus, amiért egy bizonyos idő után írhat bármit, annak sikere meg sem közelíti karrierje első harmadát?
Hamilton ma sem ír rossz dalokat, sőt! Mégis, amikor kijött a Left, nem mozgatott meg túlzottan. Kellett hozzá a koncert, ahol a NYC Tough Guy, a Gun Fluf vagy a Big Shot kicsit sem lógott ki a régebbi dalok közül, így a mai napot már azzal kezdtem, hogy a Leftet hallgattam. És persze a combos műsoridő nagy részét kitévő old school slágerek is ismét bitangul helytálltak. Hirtelen csak az élőben nagy kedvencé váló So Long ugrik be, amit hiányoltam, de még a Just Another Victim is belefért ebbe a 25 dalból kötött csokorba. Az elején döcögött a hangzás, de a Rollo környékén már az is rendben volt.
Zenészei most is maradéktalanul teljesítettek, pont annyi szerepet vállalva, ami nem homályosítja el a góré fényét. Dave Case-t feltűnően józanon érte a szombat este, a Dürerben mindkét alkalommal kapatosabb volt, de lehet a családias hangulat miatt engedett ki ott jobban. Kyle Stevenson hibamentesen ütött, de Dan Beeman is rendben volt.
Page Hamilton pedig hozta azt a formát, ami az Ő esetében nem elvárt, hanem természetes. Kevés gitárhősöm van, de akik zsenijükből és személyiségükből adódóan mégis beverekszik magukat az all star ligámba, érdekes mód sosem okoznak csalódást. Ez a bravúr tegnap sem jött össze, a Helmet és Hamilton is maradt, ami/aki volt: időtálló csillag a folyton változó zenei égbolton.
