A floridai Savatage valaha fontos zenekarnak számított a Nagy Víz mindkét oldalán, sőt, Japánban is. Azonban már a legutolsó albumuk is elmúlt 20 éves, így nem csoda, hogy a Rockstation keresője nem sok találatot ad a zenekar nevére. Bár nincs különösebb apropója vagy évfordulója, poroljuk le együtt az egyik kevésbé ismert anyagukat, az Edge of Thorns-t!
A Savatage otthon Amerikában a 80-as évek vége felé ért fel a csúcsra, míg ideát kicsit megkésve, úgy 1995 körül lettek ismertebbek. Én is akkoriban hallottam róluk először, aztán ez gyorsan rajongásba fordult: valaha ők voltak a kedvenc bandám. Akkor még nem érhettük el a világ zenei termését két kattintással, és bár nagy erőkkel folyt a kazettamásolgatás és -cserebere a gimiben, a kollekció véges volt, a kedvencekben jobban el lehetett mélyedni. Ez nem „régenmindenjobbvoltozás,” egyszerűen így alakult, nem hallgattuk százszámra a lemezeket.
Mindjárt rátérünk arra is, hogy miért pont ezt a lemezt hoztam ma, de egy vázlatos háttértörténetet azért skicceljünk fel előbb. A Savatage legendája 1979-ig nyúlik vissza, ekkor határozta el a két Oliva-fivér, Jon és Criss, hogy korábbi zenei erőfeszítéseiket hátrahagyva inkább együtt próbálkoznak. A furcsa bandanév önmagában nem jelent semmit, a visszaemlékezések szerint a Savage (vad, kegyetlen) és az Avatar (a csapat eredeti neve) szavakkal játszadozva született. Akkoriban akár évek is elteltek az első lemez kiadásáig, így volt ez az ő esetükben is: a helyi underground mozgolódás után végül 1983-ban jelent meg a Sirens egy független kiadónál, amit egy EP követett. A zene nyers, amerikai-sulis heavy metal volt, Jon Oliva jellegzetes reszelős hangjával és sikolyaival. Akkoriban ezt hívták power metalnak. A második albumuk már az Atlantic/Warner zászlaja alatt jött ki, a negyedik pedig (Hall of the Mountain King, 1987) rocksztár státuszba emelte őket.
A fejlődés permanens volt, zenei és üzleti értelemben is. Említsük meg Paul O’Neill zeneszerző-producer nevét, aki a csapat láthatatlan tagjaként megannyi érdemet szerzett ebben. Vele együtt formálták a Savatage sajátos hangzásvilágát a progresszív-szimfonikus hangszereléssel, többszólamú énekkel, bombasztikus, olykor musical-es megoldásokkal, nem megfeledkezve a metálos gyökerekről. Mindez 1991-ben egy rockoperában csúcsosodott ki, ami – talán nem túlzás – nem csak a Savatage életében volt mérföldkő.
A Streets rockopera elkészítése azonban nem volt egyértelmű diadalmenet. A felvételek egy egész évig tartottak, 96-sávos analóg eszközön, tessék elképzelni a költségeket. Rengeteg kavarás zajlott a háttérben a lemez hossza miatt, a kiadó végül nem engedte, hogy dupla lemez legyen. Nagyot domborítottak azzal az anyaggal, alaposan meg is turnéztatták, mégsem lettek platinalemezes szupersztárok. Amikor véget ért a turné, talán maga a „Mountain King” (Jon Oliva) sem tudta, mit kezdjen magával és a zenekarral, ki is lépett meg nem is. Ezt a fajta zenét nem lehetett volna tovább srófolni (akkor még nem volt Nightwish, hehe), így utólag szinte természetes, hogy az Edge of Thorns egy szikárabb, rockosabb lemez lett.
Furcsa helyzetbe került a Savatage akkoriban. Jon Oliva, a zenekar főnöke és arca kilépett, hogy egyéb projektjein dolgozhasson, de zeneszerzőként, háttéremberként mégis maradt. Az új énekes baráti ajánlásra Zachary Stevens lett; kivételes hang, de nagyon más karakter, mint Oliva. Végül – és ezzel zárjuk a visszatekintést – mire formát öltött ez a lemez, a hagyományos rock-metal éppen khm… gyengélkedett, a kiadó azt se tudta, mit kezdjen vele. Az Edge of Thorns tehát egy nem éppen barátságos miliőbe született, az eredeti énekes nélkül, megváltozott stílussal – nem éppen a lehengerlő siker receptje ez.
De mindez csak addig érdekes, míg el nem indítjuk a lejátszást, ami mindjárt a címadó dallal kezdődik. Finom, zongorás intró után (természetesen Jon Oliva játssza) robban be az egyszerű nyitóriff, és bár az elektronikus dobokat szokni kell, a hangzás felsőpolcos. Ez volt az utolsó nagykiadós lemezük, az Atlantic öltönyösei jó sok nullát írhattak a csekkre, amiből a stúdióköltségeket fedezték. Nem kell hosszan várni az énekre sem, Zachary hangja egyszerre fátyolos és erőteljes. Ha valaki aggódott, hogy nagy lesz rá Jon kabátja, azt nagyjából az első versszak végére meggyőzte. A Savatage nem vesztette el a karakterét, sőt, akinek a Streets már túl szirupos volt, annak talán jobban is tetszik az új. A dal fénypontja a két részből álló gitárszóló, ami egyszerre techdemó és zenei ínyencség, abból a fajtából, amit akár dúdolni is lehet. Lehet, hogy a lemez nem volt nagy siker, de ez a dal klasszikussá érett, és a koncertprogram kitörölhetetlen eleme lett.
A második He Carves His Stone egy marconább rockdal, Zak először itt ereszti ki a hangját úgy igazán, Criss Oliva pedig két gitárszólót is játszik benne. A végén a bevadulás utalás a korai lemezeikre, mintha csak azt üzennék, hogy hagyjuk ezt a rockoperásdit, elvégre metal zenekar volnánk, vagy mi. Ugyanezt a sorvezetőt használták a Lights Out dalban is, ami még puritánabb, nyers, mint a szusiba töltött tatárbifsztek.
A lemez második fénypontja (a címadó mellett) a Follow Me, amit egy másfél perces instrumentális darab vezet fel és egy zongorás outro vezet le, így közel 10 perces. A hangulata a Gutter Ballet világát idézi, a szerkezete összetett, és hiába triviális a lehalkul-berobban trükk, itt tökéletesen működik. Mintha csak a Queen tököket növesztett volna. A szövege a tévés prédikátorokról szól, illetve általában a tévé hatásáról – azóta ugye lett egy még hatékonyabb böszmeség-katalizátor a közösségi média képében. Zak most győz meg minket véglegesen arról, mekkora kaliberű énekes: nemcsak kellemes a hangszíne, nemcsak bölény tud lenni, de ott van benne az érzés is. Egy olyan közegben, ahol a kommerciális sikerhez nem sztáralkat kell, többre is vitte volna.
Még csak a lemez felénél járunk, és vannak itt még Sava-bombák szép számmal. Nem is térnék ki mindegyikre, mert hosszúra terpeszkedne a cikk, de a Conversation Piece azért említést érdemel. A Follow Me eltitkolt ikertesója is lehetne, miközben azt se tudjuk eldönteni, hogy akkor most lassú szám vagy sem. Aztán itt az All That I Bleed, ami olyan finoman kezdődik, mintha csak Halász Judit mondana esti mesét, aztán kiterebélyesedik, és egy grandiózus lírai lesz belőle. Ez mutatja a lemez minőségét, hogy az ilyen B-oldal hármas dalok is hibátlanok, töltelékszámot ne is keressünk.
A lemezt záró Sleep az egyetlen, ami tisztán lírai, és az is marad végig. Akusztikus gitár kíséri Zak-et, szomorkás a zene és a szöveg is. Mondanom se kell, ebbe is sikerült emlékezetes dallamokat és gitártémákat csempészni. Jon Oliva különösen termékeny dalszerző hírében áll, ezúttal sem volt gond kiválasztani egy tucatot a jobbak közül és lemezre venni.
Ahogy már utaltam rá, az Edge of Thorns nem lett átütő siker, ami legkevésbé a dalokon múlott. A Savatage ügyesen definiálta újra magát, megidézve az akkor évtizedes pályafutásuk korszakait a purista US-metaltól a progresszív zenei megoldásokig. Mindezt megkoronázza Zachary Stevens, aki mindent el tud énekelni, és Criss Oliva, aki ha kell dúdolható témákat hoz, ha kell, lángra lobbantja a gitár nyakát.
Apropó, Criss Oliva – és akkor térjünk rá a lemez utóéletére. Nagyon szomorú módon a Savatage számára a viharos idők még csak ezután kezdődtek, ugyanis fél évvel az Edge of Thorns megjelenése után Criss egy autóbalesetben – vétlen félként – életét vesztette. A zenekar folytatta tovább, de érezhetően megrogytak, a következő albumon többen nem is játszottak. Nem kisebb név sietett segítségükre, mint Alex Skolnick a Testamentből. Jon Oliva továbbra is maradt a csapat körül, gyakorlatilag úgy volt a zenekar főnöke, hogy nem volt tag. A szinte követhetetlen tagcserék ellenére a további lemezeik is jók, és csaknem a teljes életmű elérhető digitálisan is. A Savatage leállását 2001 után végül az hozta el, hogy a mellékes karácsonyi projektként indult Trans Siberian Orchestra (szimfonikus, musical-es családbarát izé) akkora siker lett, hogy Oliva és kollégái inkább abba fektették az energiáikat. Ha tetszik ez a zenei világ, megkóstolhatod a TSO-t is (kis szódával), de ott van még a Jon Oliva’s Pain és a Doctor Butcher a főnöktől, Zak saját bandája a Circle II Circle, és a legújabb hírek arról szólnak, hogy akár még egy új Savatage album is készülhet. Ha egy klassz karrier-összegző anyagban gondolkodnak, az Edge of Thorns tökéletes minta lehetne.
