Amikor a 2020-ban megalakult francia metalbanda, a March Of Scylla lemezelőzetesének szövegmellékletét böngésztem, azt a stílusbesorolást találtam feltüntetve, hogy a srácok progresszív metalt nyomatnak, nekem viszont olybá tűnt, hogy ez sokkal inkább modern metal és punktum.

Persze azon naphosszat lehetne vitatkozni, hogy mit is jelent manapság a progresszív rock vagy metal. A hatvanas-hetvenes években azokra a bandákra nyomták rá ezt a pecsétet, melyek az akkoriban divatos sémáktól mérföldekre elrugaszkodott, elvont vagy éppen virtuóz, bonyolult, akár komolyzenei elemekkel megtűzdelt dalszerkezetekkel operáltak.

Ötven évvel később viszont már megkérdőjelezhető, hogy progresszívnek számít-e az, aki a régi időkben haladónak nevezett bandák által kitaposott ösvényen halad. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi számít haladónak 2025-ben? Mit jelent ma a progresszív metal? Ha engem kérdeztek, akkor fogalmam sincs. A kilencvenes és kétezres években az újítókra a modern előtagot aggatták, de ennek is már több mint húsz éve.

Amikor a March Of Scylla március 7-én a Klonosphere gondozásában érkező Andromeda című debütalbumának előzetesét hallgattam, gondolkodás nélkül a modern metal kategóriájába soroltam a zenéjüket, ám a progresszív jelzővel sem lövünk nagyon mellé, de csak akkor, ha azt nem a patinás mivoltában értelmezzük.

A March Of Scylla djentes és groove-os nótaalapjaira sejtelmes, olykor vészjósló gitárdíszítések, dallamos és hörgős vokál, valamint rengeteg melodikus elem épül. Már ebből is kiviláglik, hogy nem a klasszikus értelemben vett progmetalt nyomatják, hanem a mai korszellemhez igazodó friss és naprakész fémet munkálgatják.

Ami különösen tetszik a srácok zenéjében, az az, hogy nem az eszetlen, öncélú brutalitást célozták meg a modernitás jegyében, hanem a dallamcentrikusság uralja a nótákat. Az átlátható, fogós dalszerkezetekből ragadós dallamok és piszkosul hasító riffelések szöknek szárba, mindez sötét és misztikus atmoszférába csomagolva.

A dalok mindegyike ugyanazon a csapáson halad, nincsenek kitérők, elkalandozások, ellenben hiányérzet sincs. Szinte transzba vágja az embert az Ulysses' Lies djentes riffelése, valamint az alatta kígyózó vészjósló gitárdallam, kegyetlenül ránk rúgja az ajtót a Death Experience, elvarázsol ez extremitás jegyeit melankolikus dallamokkal vegyítő BlaAst, letarol a Cosmogony sodró gitártémája és így tovább.

Remek bemutatkozás ez a March Of Scylla részéről; aki a sötét tónusú modern metalt kedveli, az jó ajtón kopogtat, ha befizet erre az anyagra.