Az Architects kapcsán talán nem ördögtől való megjegyezni, hogy egy folyamatosan változó és tudatosan építkező csapatról van szó. A kezdeti Nightmares vagy Hollow Crown lemezek stílusától és hangulatától fokozatosan kanyarodtak hol erre hol arra, de sosem vesztették szem elől a fő céljukat, hogy a végén az arénák felé vegyék az irányt. Érte is kritika őket ezért rendesen… de tök őszintén az első albumuk megjelenése óta lassan már 20 év eltelt, ennyi idő alatt nemcsak mi vagy maga a zenekar, hanem környezetünk is sokat változik.

Menet közben azért akadt nehézség bőven, mint ismeretes lehet a témában jártas hallgatóságnak. Talán mostanra, amikor megjelent a britek 11. nagylemeze, a kérdés inkább az, hogy végérvényesen maguk mögött hagyták a megfelelni akarást és ezúttal tényleg szabadon szárnyal-e az alkotói fantázia? Ezzel el is érkeztünk a metalcore műfajának jelenlegi, nem túl rózsás helyzetéhez. A bandák közötti hasonlóságok, illetve az egyediség megtartásának kérdése elgondolkodtató. Ahogyan azok a kihívások is, amelyekkel a zenekarok szembesülnek, miközben próbálnak egyensúlyt találni a rajongók igényei és a kereskedelmi siker között. Na de lássuk, vajon merre tart most a Brighton-i csapat, mit találunk ég és föld között, íme a The Sky, the Earth & All Between.

Ízelítőből nem volt hiány, csepegtették a dalokat rendesen. De hiába a 6-7 single, nekem nagyon vegyes volt a kép és addig nem is kívántam állást foglalni Architects ügyben, amíg a teljes, nem kevesebb, mint 12 számot tartalmazó albumot végig nem pörgettem. Az első fecske a Seeing Red, erőteljes riffekkel és a mikrofon mögött egy agresszív Sam Carterrel jelentkezett be. Bár a dal egy érzelmileg túlfűtött reakció a zenekart ért kritikákra, zenében mégis egy erőteljesebb irányvonalat mutatott, mint az előző album. A kislemezek közül talán a legütősebb a Blackhole, amelyet zakatoló, géppuskaszerű duplázó és súlyos, groove-központú riffek hajtanak előre, miközben Carter hozza az egyik legkapósabb Architects refrént az elmúlt évekből. Ezzel szemben az Everything Ends teljes mértékben pop-metal hangzásra épít, és felsejlik bennem minden rosszindulat nélkül egy kifejezés:  Bring Me The Fish… De vajon az Architects hol van? Remélem Jordan Fish mellett őket is megtaláljuk. 

Azoknak, akik térdelőrajtban vártak breakdownokra, rögtön a nyitány, a kissé futurisztikus cinematic hatású szintivel rétegelt Elegy megadhatja az alapot a bizakodásra. A dal atmoszférikusan indul, lassan építkezik, majd egy monumentális breakdownnal robban be.

A folytatásban egymás után érkező Whiplash és Blackhole a régebbi, karcosabb Architects-hangzást idézik, ahol a komplex ritmusok, feszes gitárok és Sam Carter dühe zúdul a hallgatóságra. Ezek a számok emlékeztetnek arra, hogy a banda  még mindig képes kemény, technikás és súlyos dalokat írni. Akár az album közepén helyett kapott Evil Eyes, ami egy sötétebb, mélyebb tónust képvisel. Feszültséggel teli az egész és a gitárok itt különösen nyersnek hatnak. A dal az emberi természet árnyoldalát boncolgatja, ami jól illeszkedik a zenekar korábbi tematikájához. Akik a régebbi lemezek vonalát keresik itt simán megtalálhatják az ügyeletes kedvencet. 

Valószínű az album intenzitását hivatott színesíteni a fentebb már említett Everything Ends, de annyira kiszámítható, hogy az utána következő Brain Dead a House Of Protection közreműködésével olyan frissnek hat a punk & rock energiával, mint a fesztiválszezon első csapolt söre nyár elején.

Vendégszereplések sora itt még nem ért véget, a Judgment Day Amira Elfesky közreműködésével színt visz ebbe az ipari hatásokat is felvonultató, cyber-punkos dalba, viszont olyan fényesre van polírozva, hogy az egész hangzás kissé sterilnek hat. Ettől függetlenül egy remek nóta és Landmines kettősével erősen emlékeztet a Concrete Jungle atmoszférájára, de egy csipetnyi futurisztikus bukéval. 

A lemez vége felé jöhetnek az együtt kiabálós slágerek a Curse és Seeing Red tesznek pontot a keményebb vonalra. Az előbbi az Architects klasszikus feszességét hozza, de egy modernebb, aréna-himnuszokra szabott köntösben. A Seeing Red pedig egy kis fricska azoknak, akik szerint az Architects már nem elég tökös. A gitárok vastagon, mélyre hangolva zúznak, a dobok szigorúan diktálják a tempót, és az egész dal nyers, kifejezetten koncertekre szabott energiát áraszt.

Próbálom megfejteni, hogy vajon ezúttal a lemeznek ki lehet a célközönsége, mert nagy az ugrándozás a poposabb, a hatásvadász és aprítósabb tételek között. A gitárok hol masszívan zúznak mélyre hangolt, groove-os riffekkel, hol pedig a stadionrockra hajazó, nagyívű dallamokkal játszanak. A dob és a basszus végig vastagon adagolja az extra súlyt a daloknak, ha éppen arra van igény. Az ének terén pedig Sam Carter hozza a teljes spektrumot – a dühös üvöltésektől a dallamos és himnikus refrénekig. 

A The Sky, the Earth & All Between jó lemez, egy monumentális alkotás lett Fish és Cervini közreműködésének köszönhetően, néha annyira tökéletesre van csiszolva a hangzás, hogy hiányzik belőle az a nyers sebezhetőség, ami korábban az Architects védjegye volt. Pedig a dalszövegeket tekintve bőven lenne mit kibontani – az önvizsgálat, a düh és az útkeresés témái ott bujkálnak a grandiózus megszólalás mögött.

Még nem sikerült megtalálnom, hogy hol húzódik a határ az Architects és a Bring Me The Fish között, biztosan valahol az ég és föld között…