A doboszseni és szövegíró Neil Peart már öt éve nincs köztünk, a professzor nélkül pedig természetesen Rush sem lehet. A kanadai progresszív rock gigász öt évtizedet átölelő, és ebből az 1974 és 1996 közötti időszakban igen termékeny pályájának egyes darabjai a kerek évfordulók révén tálcán kínálják az újrakiadások lehetőségét.
A 2112 korongtól a Permanent Waves-ig terjedő időszak lemezeinek egy része még az ütős életében megkapta a maga jubileumi kiadását, illetve a közelmúltban egy nagy lélegzetű gyűjtemény is megjelent az egykori triótól, Rush 50 címmel.
Alex Lifeson gitáros 2022-ben fű alatt jelentkezett az Envy Of None projekt lemezével, Geddy Lee-től pedig mindössze két My Favourite Headache-korszakos, ki nem adott szólódalt kaptunk, meg persze egy – magyar nyelvű kiadást egyelőre nem kapott – önéletrajzot.
Rajongói részről ezektől a veterán zenészektől már nem várhatunk el új dalokat, a Rush katalógus frissítését, speciális megjelenéseket azonban igen. A címben szereplő lemezt első lépésben érdemes kontextusba helyezni a gazdag életműben, mivel a Counterparts a 2112, a Permanent Waves és a Moving Pictures társaságában nem a legfontosabb Rush korongok között foglal helyet – bár esetükben aztán tényleg szubjektív, hogy kinek mi a fontos.
A zenekar szintetizátoros korszaka az 1987-es Hold Your Fire lemezen járt a csúcsra, onnan pedig, ha nem is lóugrásokkal, de határozott léptekkel haladtak egy természetesebb, naturalisztikus megszólalás irányába. Amennyiben ez tudatos volt részükről, a Presto lemezen megkezdett törekvés a Roll the Bones-on már határozottan érzékelhető volt, a tendencia pedig a címben szereplő 1993-as koronggal is folytatódott.A Geddy Lee által kezelt billentyűk nem szorultak ki a Rush zenéjéből, de a zenekar nem is vedlett vissza a korai ’70-es évekbeli progos power trióvá, sőt az 1993-ban uralkodó alternatív rock korszellemnek sem akartak megfelelni. A lényeg a három alaphangszeren van.
A tavaly elhunyt Peter Collins producerhez a zenekar két lemez után tért vissza 1993 tavaszán. A már akkor is veteránnak számító szakember a zenei részért mindig is felelős Lee/Lifeson duó közreműködésével egy élő, lélegző, hogy azt ne mondjam – fél évtizeddel korábbi önmagukhoz képest legalábbis – lecsupaszított sound-dal járult hozzá az az év őszén megjelent lemezhez.
A Cream hatása leginkább a Between Sun & Moon című dalon érződik, melynek középrészében Lifeson riffjei is az ős-Rush korszakig, sőt még azon túlra is vissza kacsintgatnak. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Rush esetében a nagy szavak sem lehetnek túlzók, a trióról mégis felesleges ódákat zengenem. A kvázi dobszólóval elstartoló, felszabadult Animate gyönyörűen felépített refrénje azonnal berántja az elegáns, és sosem öncélú progresszív rockra fogékony hallgatót, a frontember pedig szinte észrevétlenül varázsol a Fenderen. A Stick It Out bár összességében komorabb darab, a ritmusok révén mégis játékos érzete van. A Cut to the Chase a billentyűs betétje ellenére is a karcosabb, nehezebben megfogható dalok sorát gyarapítja, nem így a himnikus, meglepő témaválasztású Nobody’s Hero, Michael Kamen közreműködésével. Az ős-rockos Between Sun & Moon-t futólag már említettem, az elfeledett Alien Shore meg hasonló felfogásban íródott, mint a Cut to the Chase – ha van gyengébb momentum a Counterparts-on, azt ezen a környékén keresgélném.
Az Animate-hez és a Nobody’s Hero-hoz hasonló további gyöngyszemek kissé később érkeznek. Előbb a The Speed of Love prognosztizálja a karcos, de mégis dallamérzékeny Vapor Trails-időszak szerzeményeit. A szövegmondós részeket – lásd Roll the Bones – és a felszabadult dallamokat variáló Double Agent-ben egy, a progresszív vonalon elvárt kis gépészkedés is folyik. A legnagyobb csoda pedig a Leave That Thing Alone – a lengyel Riverside kimondva-kimondatlanul mindent innen szedett magára… A trió mindig is erős volt az instrumentális szerzemények terén – gondoljunk csak az ősi La Villa Strangiato-ra, az YYZ-re, vagy az egy lemezzel korábbi, Grammy-jelölt Where's My Thing?-re, bár nagyüzemben sosem erőltették ezeket a hallgatókra. A Cold Fire – legyen bár Lee egyik személyes kedvence – számomra nehezebben adja, pontosabban úgy igazán sosem adta magát. A tökéletes finálé pedig az Everyday Glory képében érkezik. Ha a Leave That Thing Alone dalszöveg nélkül is teljes, akkor a professzor itteni verse zenei alapok nélkül szintén az lenne. A Lee/Lifeson páros ellenben a lemez végére még egyszer odatette magát.
Összegzésként azt kellene írnom, hogy ha eddig valamilyen csoda folytán elkerülted a Rush-t, és fogékony vagy a kiművelt – nevezhetjük akár progresszívnek is – rockzenére, innen kezdheted az ismerkedést. A valóság azonban az, hogy a cirka másfél tucatnyi lemez közül bárhonnan indíthatsz; ha belevágtál a diszkográfiába, előbb-utóbb úgyis itt fogsz kikötni.
A Counterparts egy páratlanul gazdag, teljes, és minden bizonnyal végleg lezárt életmű apró szelete. A 2025-ös újrakiadás érdekessége, hogy az eredeti LP változattal szemben a maximális audio-élmény érdekében az idei verzió lemezoldalai a The Cult: Beyond Good & Evil-jéhez hasonlóan nem két, hanem három részre lettek darabolva.
