Nem mondhatnám, hogy nem szeretem a kihívásokat – kapom is őket rendesen. De amíg olyan formában érkeznek, mint egy Queens Of The Stone Age-interjú lehetősége, valószínű, hogy egyenesen követelném is őket. Történt ugyanis, hogy minden próbálkozásunk ellenére egyértelművé vált: a budapesti koncert előtt nem lesz mód személyes beszélgetésre. El is engedtük a dolgot, amikor a buli előestéjén kiderült, hogy néha mégis történnek csodák. A felkészülésre nem sok idő jutott, és valljuk be, az ember zsebében (vagy akár a fejében) ritkán lapul készen egy teljes kérdéssor Troy Van Leeuwen gitáros és Jon Theodore dobos irányába. A húsz perc sem tűnt túl bőnek két interjúalany esetén. Ami hiányzott: az idő. Ami viszont megvolt: a lelkesedés. Szerencsére ők is rugalmasan kezelték, mit is jelent pontosan az a húsz perc. A tartalom viszont így is bőven megérkezett. Nem mellékesen ezúton is köszönet a Live Nation szervezésének. 

Rockstation: Hogy érzitek magatokat? Milyennek látjátok eddig a turnét?

Troy:  A koncerteken kívül is rendkívül jól érezzük magunkat — sok az utazás, és néha már azt se tudom, milyen nap van vagy épp hol vagyok, de ez is része a turnézásnak. Kicsit élvezem is ezt a fajta zavarodottságot, hogy elveszünk a helyszínek és napok között.

Rockstation: Mennyiben más érzés ma színpadra állni a zenekarral, mint mondjuk 10–15 évvel ezelőtt?

Troy: A legnagyobb különbség, hogy ez az ötfős felállás már kb. 12 éve változatlan. A 10-15 évvel ezelőtti idők már szinte őskorinak tűnnek. Az évek során, amióta tagja vagyok a bandának, sokan jöttek-mentek és eltartott egy ideig, míg megtaláltuk ebben a felállásban egymást. Most viszont úgy érzem, hogy még sosem volt ilyen jó a kémia a zenekaron belül. Ráadásul még mindig van hová fejlődnünk, és minél tovább marad együtt ez a csapat, annál több mindenre lehetünk képesek. Josh célja is az volt, hogy olyan társakat találjon, akikkel egyszerűen működik a dolog. Minél tovább vagyunk együtt ebben az összeállításban, annál inkább azt érzem, hogy bármit el tudunk érni. És ez nagyon jó érzés.

Rockstation: Egyébként hogyan látod a Queens zenei fejlődését? Hogy sikerül egyszerre megőrizni azt a különleges hangzást, amit sokan szeretnek, de mellette új dolgokat is behozni?

Troy: Folyamatosan próbáljuk újraértelmezni magunkat — nem szeretnénk, ha minden album egyformán szólna. A változatosság számunkra alapvetés. A Catacombs talán a legkülönlegesebb, legeltérőbb, amit eddig csináltunk — főleg hangzásban.

Már korábban is kísérleteztünk akusztikus elemekkel, de most tényleg átléptünk egy határt: megértettük, hogy a hangszerelés ugyanolyan fontos része a zenénknek, mint a riffek vagy a súlyos hangzás. Ha elhagyod az elektromos gitárokat, és helyette vonósokat, fúvósokat teszel a hangsávba, teljesen új dimenzióba emelheted az egészet.

Rockstation: És azért a felvétel helyszíne is nagyon különleges, nem is igazán volt még eddig hasonló.

Troy:  Valóban — korábban más zenekar nem is játszott ott.  Hallottam, hogy vannak, akik besurrannak oda bulizni, vagy befizetnek egy túrára megvárják, míg a túravezető félrenézzen, megbújnak a sarokban aztán ott maradnak. A túravezető meg csak néz: „hé, azt hittem tízen vagyok, de ezek szerint csak kilencen” és már mennek is tovább csoporttal...  De a mi tapasztalatunk más volt — nem bulizni mentünk, hanem létrehozni valami egyedit.

Rockstation: Technikailag mennyire volt nehéz ott forgatni? Hogyan oldottátok meg az eszközök, fénytechnika, hangszerek lejutását?

Troy: Teljesen új szemszögből kezdem értékelni a produkciós stáb munkáját. Odalent nincs lift, az elektromos áram korlátozottan elérhető, több száz lépcsőt kellett megtenni hangszerekkel, kamerákkal, felszereléssel.

Jon: Ráadásul a hely nagyon szűk, egy apró csigalépcsőn jutsz le. Ha ki akarsz menni mosdóba, vissza kell másznod. Rengeteg lépést tettünk meg aznap.

Troy: Ahhoz, hogy ilyen jól szóljon ott minden, rengeteg zseniális elmére és különleges technikai megoldásokra volt szükség. Nem voltak színes lámpák, tulajdonképpen fejlámpákkal világítottunk, és olyan volt az egész, mint egy bányában. Az elektromos zongora akkuról ment, minden más akusztikus és vezeték nélküli volt. Brutális feladat volt, de hihetetlen lett a végeredmény.

Rockstation: És az érzés, a hely bizarr, sötét és szűk… Egy kicsit sem volt klausztrofóbiátok?

Jon: Dehogynem. Normál esetben nem vagyok klausztrofóbiás. Te az vagy?

Rockstation: Nem igazán, de ott… 

Jon: Hát voltak olyan szűk részek, ahol még a falról is csepegett a párától a víz. Egyszer felmentem szünetet tartani, és közben nem vettem észre, hogy megváltoztatták a helyszínt. Amikor visszamentem, hogy „srácok, mi a helyzet?” senki nem volt ott. Teljesen elvesztem, csak járkáltam körbe, hogy „hé, emberek?”. Aztán szerencsére összefutottam két stábtaggal, akik visszajöttek valamiért és gyakorlatilag ők vezettek oda, ahol a többiek is voltak. Egészen bizarr élmény volt. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam: „Lehet, hogy itt fogok meghalni… senki sem talál majd rám.”

Rockstation: Nem baj, ha könnyedebb vizekre evezünk?

Jon:  Hát, hála az égnek… bocsi, kicsúszott. (Nevetés)

Rockstation: Igaz, hogy már ritkábban, de Troy, az, hogy gitározol és billentyűn is játszol a színpadon, gondolom nem mindig egyszerű feladat. Mi a legnehezebb abban, amikor a hangszerek között kell váltanod élőben?

Troy: Ez is egy oka annak, hogy az évek során bekapcsolódott Dean, és most már inkább ő viszi a billentyűs részeket. Ezen a turnén talán három számot játszom billentyűn, a többit Dean viszi és közben ő is gitározik. A mi zenekarunkban az egyik különleges dolog az, hogy néha leteheted a gitárt, és játszhatsz maracason vagy lap steel-en vagy épp billentyűn… vagy akár csak kimaradsz egy szám erejéig. Mindig várom, mi lesz a következő rész, ami rám vár.

Színpadon folyton pörög az agyam, mert nagyon komplex a setupom, amit csak én és a technikusom tudunk összerakni úgy, hogy működjön. Teljesen a memórián múlik az egész. Olyan, mint egy koreográfia, minden mozdulatra emlékszem és ezt nagyon bírom. Olyan érzés, mintha többet csinálnék annál, hogy csak ott állok. Mindig táncolok is közben — van, hogy olyanokat lépek, mint egy klasszikus „stanky leg”. De nekem ez természetes, zenénél mindig hiperfókuszban vagyok. Ez lehet az oka annak is, hogy még mindig színpadra állok — levezeti azt a belső zajt, ami bennem van.

Rockstation: Több hangszeren játszol, ami biztos sokféle kreativitást hoz elő belőled. Hogyan segítenek a különböző mellékprojektjeid abban, hogy olyan kreatív irányokat is megélj, amit a Queens Of The Stone Age-ben nem tudsz?

Troy: Hmm… őszintén, talán nem is így gondolok rá. Amikor mással dolgozom, mindig a közös alkotást keresem — az energiát, amit másoktól kapok. Most például a The Armed nevű bandával dolgoztam — egyáltalán nem olyan zene, amit én írnék, de a vibe, amit hoznak, izgalmas és cool. A dalszerzésük is nagyon jó, de stílusban nem biztos, hogy naponta hallgatnék hardcore-t, viszont imádom, hogy velük együtt létrehozunk valamit. Gyorsak, érdekesek, hatékonyak, és igazi művészeti kollektíva.

Minden projektben keresek valami mást, de végül mindig visszaviszek belőle valamit a Queens-be. Ott szoktam tényleg kísérletezni, meg ötletelni. A mellékprojektek kicsit lazábbak, ott inkább hagyom, hogy alakuljanak a dolgok. De a Queens-ben mindenki totál fókuszált a dalokra — ez egy teljesen más dinamika.

Rockstation:  Mindketten voltatok külön projektekben az évek során. Van olyan emlékezetes tanulság vagy valami fontos dolog, amit ezekből hoztatok vissza a Queens-be?

Jon: Abszolút. Nekem a változatosság a kulcs. Amikor egy konkrét feladatra figyelek, az összes többi részem háttérbe szorul, mert mindent beleadok, hogy az adott helyzetben a lehető legjobb legyek. Ha más dolgokat csinálok, az segít kicsit fellélegezni, másfajta emberekkel kapcsolódni, új ötleteket felfedezni — és ez tágítja a zenei, sőt a személyes horizontomat.

Soha nem voltam még egy zenekarban 13 évig, sőt, talán semmit nem csináltam még  ennyi ideig. És az igazi kihívás az, hogy inspiráljuk egymást, és folyamatosan haladjunk előre és ezek a projektek felfrissítenek minket. Minden ember és minden zene külön univerzum — ezek a „kis kitérők” végül mindig új energiát hoznak vissza a közös munkába.

Troy: A legtöbb dolgot, amit más projektekből tanulok azt igyekszem tovább vinni. Az elmúlt évben is rengeteg ötlet vagy hangzásbeli tapasztalat jött onnan, amit most már itt is használunk. Például amit a Gone Is Gone-nal csináltunk — az inkább zeneszerzés volt, nem dalírás, hanem olyan, mintha képekhez komponálnánk, vagy filmzenét írnánk a saját fejünkben. Ezt az atmoszférateremtő, térépítő, színező hozzáállást hoztam át a Queens sok számába. De igazából minden alkalommal tanulunk valamit — magunkról is, másokról is, miközben zenélünk. Ez szerintem itt mindannyiunknál így van.

Rockstation: Jon, a korábbi zenekarodban teljesen más volt a technikád, mint a Queens-ben. Mi volt számodra a legnagyobb kihívás, amikor csatlakoztál?

Jon: Ez egy nagyon jó kérdés, köszönöm! Valójában több is volt. Először is, még sosem kerültem olyan zenekarba, ahol már hat lemez készen volt, és nekem csak meg kellett tanulni az anyagot. Rajongó már voltam, persze, de az, hogy a kocsiban hallgatod a lemezt, és aztán egyszer csak te számolod be a zenekart a színpadon — hát, az durva váltás. Óriási különbség van a kettő között, szóval már csak az is kihívás volt, hogy megtanuljam az összes anyagot. A The Mars Volta-nál minden az alapoktól épült, így amikor eljött a koncert ideje, teljesen az én játékstílusomban játszottam. De itt hat album, hat különböző dobos — ez nem volt kis meló.

Rockstation: És ne felejtsük el, hogy a The Mars Volta zeneileg is teljesen más volt.

Jon: Abszolút! Az egy progresszív zene — nem testközeli, nem táncolható. A Queens-ben viszont minden groove-ra épül, táncolható, szóval nekem ez pont az ellentétes fejlődési irány volt. Sokan a bonyolultat tanulják utólag, én viszont a hiperbonyolultból mentem vissza az egyszerűbb felé. Ez hatalmas kihívás volt, mert soha nem töltöttem időt azzal, hogy megtanuljak „egyszerűen” játszani. Tényleg nehéz volt.

A The Mars Volta kicsit olyan volt, mint egy jazz-zenekar — volt egy szerkezet, amit megadtunk, de utána jött egy szabad improvizáció, aztán valahogy visszatalálsz. Totálisan egy kollektív, ösztönös tudat volt a színpadon. Ezzel szemben a Queens egy jól olajozott gépezet — mindenki egy fogaskerék, egy dugattyú. Semmi találgatás, semmi intuíció. Inkább matekfeladatok sorozata. Szóval itt tényleg volt „jó” és „rossz” megoldás, ami számomra újdonság volt. Eddig mindig hagytam egy kis teret az alakításnak — de itt ennek kevés helye van.

Persze vannak pillanatok, amikor egy kicsit elengedhetsz valamit, de ritkák. Nagy váltás volt az ösztönös, benyomásalapú játékról az irányított, pontos zenére. A dobokra amúgy is kiemelt fókusz van ebben a zenekarban — precíz, matekos, kontrollált. Szóval igen, ez volt életem legnagyobb zenei kihívása.

Rockstation: De frankón megoldottad! (Nevetés)

Troy: Még itt van, szóval igen! (Nevetés) Vicces, amit mondasz Jon — teljesen látom benned ezt. Mielőtt a Queens-ben játszottunk volna, már jammeltünk együtt Jon-nal. Felvettem, ahogy egy közös barátunkkal csak úgy játszottunk egy órát — mindenféle terv nélkül. Totál szabadon. És nekem ez nagyon inspiráló volt, egyfajta újfajta önkifejezés felé vitt.

Rockstation:  Egy kis Bitches Brew-hangulat?

Troy: Igen, igen — teljesen az. „Erre megyek.” „Oké, menjünk arra.” És így haladtunk. Ez a fajta zenészi kommunikáció elképesztő. Láttam rajtad Jon, hogy te is ilyen közegből jössz, és amikor én kerültem a Queens-be, nekem is hasonló érzésem volt. Két lemez után csatlakoztam, vagy a harmadiknál már nem is tudom. Szóval igen... és a Queens még mindig megy.

Jon: Pontosan erről van szó. Még ha kaotikusnak is tűnik kívülről, belülről elképesztően precíz az egész zenekar. Teljes ellentét — ha elveszted a fonalat, azonnal érződik. Ez egy teljesen másfajta fegyelem.


Ezen a ponton diszkréten jelezték, hogy kifutottunk az időből, de mivel volt még kérdés, a srácok is beszédes hangulatban voltak, tudtuk folytatni egy kicsit.

Jon: Ugye van még egy kérdésed?

Rockstation: Persze, több is, de legyen kettő. Remélem, nem gond ha gyorsan kimazsolázom a hosszú listából a legizgalmasabbakat... (Nevetés)

Jon: Semmi baj, csak nyugodtan, én Bak vagyok.

Troy: Tényleg? Én is. Mi vagyunk a zenekar Bakjai! (Nevetés)

Rockstation: Volt már néhány fellépésetek mióta megjelent az In Times New Roman... lemezetek és biztosan látjátok, melyik dalokkal kapcsolódik a közönség leginkább. Van olyan reakció, ami meglepett?

Jon: Teljesen megdöbbentett, mennyien imádják a Sicily-t. Ez volt az első ötlet, amit kipróbáltunk, miután nagyon régóta nem játszottunk már együtt. Összedobtuk pár perc alatt, és emlékszem, úgy voltam vele, hogy ezt nem érdemes tovább tolni. Lemezre sem tettük volna, sőt dalnak sem nevezném. És valahogy mégis jöttek a visszajelzések: „Imádom a Sicily-t!” Én meg csak pislogtam.

Troy: A szám úgy született, hogy miután lejátszottuk az alapot, még egy hétig próbáltuk hangolni — hogy milyen tónust akarunk, hogyan fog kinézni? Egyfolytában hallgattuk vissza a felvételt, aztán egyszer csak el is felejtettük.

Jon: És még csak nem is voltak hozzá vokálok. A végleges változat kb. a keverés végén készült el. Az egyik utolsó dal volt, amit befejeztünk.

Troy: Sokk volt, hogy egyáltalán felkerült a lemezre. De szerintem az, hogy a Like Clockwork és Villains után tudtuk, hogy most valami nyersebbre, rockosabbra akarunk váltani — az biztos volt. Teljesen átfordítottuk a hangzást.

Jon: Egy az egyben játszottuk fel — semmi stúdiótrükk, semmi varázslat. Tiszta volt, nyers és intenzív. Én magam is úgy éreztem, mintha egy nagy levegőt vehetnék, igazi frissítés. Szóval számítottam rá, hogy így reagálnak majd az emberek. De az, hogy pont a Sicily-t szeretik ennyire... az meglepett.

Rockstation: Na és ma este nem lehet rá számítani?

Mindketten: Kizárt! (Nevetés)

Rockstation: Tényleg semmi esély egy kis Sicily-re?

Troy: Még csak beállást sem tudtunk csinálni ma. Az utazás most különösen kaotikus volt, a kamionok se érkeztek meg időben... Persze, az új lemezről 4-5 számot minden este játszunk. Szóval lesz egy adag új dal, de a Sicily ma este biztosan kimarad.

Rockstation:  Sokan azt mondják, hogy a Queens Of The Stone Age nem csak egy formáció, hanem annál sokkal több. Nektek személy szerint mit jelent ma ez a zenekar? Hogyan tud még mindig inspirálni titeket ennyi év után is?

Troy: Nekem ez olyan, mint egy kis klub. Egy hely, ami a miénk és ahova mindig visszatérhetünk. Tavaly abbahagytuk a turnézást, és amikor újra összejöttünk játszani, olyan volt, mint hosszú idő után biciklizni — azonnal újra ráéreztünk. Ez egy tér, ahol mindenki maximálisan jelen van, és amikor összejövünk, valami természetes energia szabadul fel, mert egymásra vagyunk hangolva, ami nagyon jó érzés.

Mert ha egy évre kiszállsz, az élet hajlamos szétcsúszni. Jó az ha van egy szilárd pont, és nekem ez az, amikor ezekkel a srácokkal egy szobában játszom.

Jon: Számomra ez a szabadság. És azért szabadság, mert  persze néha mi rakunk magunkra láncokat azzal, hogy valami nagyon konkrét dolgot hozzunk létre. De az, hogy olyan zenét írunk, amitől mi is beindulunk, és hogy van egy közönségünk, akiknek az az egyetlen elvárása, hogy legyen új és valami más — ez hatalmas szerencse.

Ebben a bandában mindannyiunknak ugyanaz a célja, keresni az újat, valami frisset. A közös cél pedig arra inspirál minket, hogy egymást és saját magunkat is toljuk előre, ismeretlen irányokba. Ez persze ijesztő és fájdalmas is néha, mert semmi sincs garantálva. Másrészről pedig pont ez adja meg a szabadságérzést: nem vagyunk bezárva egy hangzáshoz, egy lemezhez, egy dalhoz sem. Mi határozzuk meg a szabályokat magunknak — és aztán igyekszünk kihozni magunkból a legjobbat. Szóval igen, számomra ez egy saját magunk által létrehozott szabadság.

És hogy több-e, mint egy zenekar? Egyértelműen. Teljesen különböző háttérrel érkeztünk, mégis egy célra koncentrálunk, ami mindig friss, izgalmas és olyan, mintha egy vékony kötélen egyensúlyoznánk, épphogy működik. És ez az, ami számomra a legdinamikusabb élmény — és ez az, ami a leginkább hasonlít a szabadságra.