Az Arch Enemy több mint 25 éve a melodikus death metal egyik meghatározó zenekara, és ebben fontos szerepe van Sharlee D'Angelonak is. A basszusgitáros nemcsak az Arch Enemy stabil pillére immár több, mint két évtizede, hanem olyan legendás formációkban is megfordult, mint a Mercyful Fate, a Witchery vagy olyan különleges projektekben, mint például a Spiritual Beggars. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a zenész a nemrég hazánkban járt The Night Flight Orchestra oszlopos tagja már a kezdetektől. Az új,  Blood Dynasty című album küszöbén beszélgettünk vele a közelgő lemezről, zenekarokról és persze arról, mi hajtja még mindig előre.

Hamarosan érkezik az új album, sorban a tizenkettedik és talán kézenfekvő is, hogy ebben a témában indítsuk a beszélgetést. Koncepciót tekintve milyen új zenei elemeket fedezhetünk fel a Blood Dynasty-ban? Volt valami váratlan inspiráció a dalszerzés során? 

Nehéz megmondani, mi az, ami igazán új. Azt hiszem, sok minden megmaradt abból, amit korábban csináltunk, de bizonyos dalok sokkal extrémebbek lettek, mások pedig atmoszférikusabbak. Ez utóbbi eddig nem volt annyira jellemző ránk, főleg az olyan elemeket tekintve, mint a hangszerelés vagy a vokál harmóniák. Az összetevők tehát hasonlók, de van bennük néhány új fűszer.

Változott valamit a zeneszerzési folyamat, a kreatív munka az évek során? Mennyiben volt ez most más, mint az előző lemezek esetében? 

Régebben mindig egy próbateremben ültünk össze, és ott írtuk meg a dalokat. Ma már öt különböző országban élünk, ami miatt leginkább demókat küldözgetünk egymásnak és a stúdióban áll össze a végleges forma. Persze, amikor turnézunk, mindig előkerülnek új ötletek amiken közösen dolgozunk. Hiszen szeretjük a modern dolgokat, ami segíti a munkánkat, de a mai napig bennünk maradt az a szemlélet, hogy egy szobában, összeülve írjunk dalokat, még ha ez fizikailag ritkábban is fordul elő. Nem a technológia az alapja annak, ahogy elindítjuk a közös munkát. 

Van olyan dal az új albumon, amely különösen fontos számodra, ami igazán személyes? 

A Blood Dynasty talán egyik legérdekesebb darabja egy különleges feldolgozás, ami nemcsak az első balladánk, hanem francia nyelvű is egyben. Alissa fantasztikus munkát végzett a vokálokkal. Bevallom, nem tudjuk, hogyan fogadja majd a közönség, de azt mondtuk, miért is ne? Ha valakinek nem tetszik, egyszerűen továbblép a következő dalra, hiszen ez csak egy szám a 11 közül. Fontosnak tartjuk bizonyos mértékben az új dolgok bevezetését, de ettől függetlenül a jövőben nem szeretnénk drasztikus változásokat. Ha egy zenekar egyik albumról a másikra túl sokat változik, megvan a kockázata annak, hogy elveszítheti a kapcsolatát a közönséggel.

Sok zenekar küzd azzal, hogy a tagcserék megrázzák a dinamikát. Az Arch Enemy is több jelentős felállásbeli változáson ment keresztül, mégis mindig erősebben tért vissza. Mi a titok?

Fogalmam sincs, talán csak elég makacsok vagyunk ahhoz, hogy soha ne adjuk fel. Volt pár elég durva tagcserénk az évek során, kezdve azzal, amikor Johan kilépett 2000-ben. Akkor nagyon nehezen találtunk új énekest. Aztán egyszer csak lett egy – aki történetesen egy nő volt. Az elején nem volt könnyű, mert abban az időben az extrém metálban nem igazán voltak női énekesek, csak alig néhányan voltak a színtéren. 

Manapság már sokkal gyakoribb és elfogadottabb a női énekes vagy frontember jelenléte az extrém zenei színtéren is, de azokban az években még nem igazán ez volt az általános, sőt...

Igen, elég rizikós váltás volt de végül ez is jól sült el. Az egész metál zene egy elég férfiközpontú műfaj, és sokan meglehetősen maradiak tudnak lenni és nem szeretik a változásokat. Ezek miatt a nehézségek miatt sem árultuk el egyből, hogy ki az új énekes. A menedzsment és a kiadó is aggódott, hogy ez mennyire lesz jó ötlet, úgyhogy először csak zenei részleteket mutattunk meg, hogy lássuk, mit szólnak hozzá az emberek. Mivel tetszett nekik, utána jöttek az új zenekari fotók és akkor már nem nagyon tudtak visszakozni.

Persze sokakat meglepett, hogy egy nő az új énekes, de aztán idővel ez lett az egyik erősségünk. Angela az elsők között volt ebben a szerepben, és emiatt egyfajta ikonná is vált. Pont ezért is volt nehéz, amikor ő kilépett. Egy évig tartottuk titokban, hogy Alissa az új énekes, miközben már javában dolgoztunk a War Eternal albumon. Aztán egyszerre jelentettük be a cserét az énekesi poszton és dobtuk piacra az új lemezt. Ha csak annyit mondasz, hogy "Angela kilépett", az emberek egyből elkezdik temetni a bandát, és már előre eldöntik, hogy "ez már soha nem lesz a régi". Ezt elkerülve azonnal megkapták az új dalokat, és ha jó a zene, akkor nincs miről vitázni.

A gitárosoknál is volt pár változás és mindig nehéz elengedni valakit, mert egy csapat fontos része távozik. Ugyanakkor egy új tag friss lendületet hoz, lelkesedést, ami ránk is hatással van és ez az, ami miatt mindig tovább tudtunk lépni. Egyszerűen szeretjük ezt csinálni, ez az életünk, és bármit megteszünk, hogy életben tartsuk a zenekart. Persze lehet, hogy egyszer már nem fog működni. De addig? Addig toljuk előre, ameddig csak bírjuk.

Azért te is már több, mint 25 éve jóban-rosszban együtt vagy a bandával. Mi az, ami ennyi idő után is még motivál az Arch Enemy színeiben?

Egy szó: az öröm. Az, hogy a barátaimmal játszom, és olyan zenét alkotunk, amit szeretünk, amiről úgy érezzük, hogy hiányzik a mai zenei világból. Persze rengeteg nagyszerű dolog születik, de vannak bizonyos elemek, amelyeket hiányolunk, amik régen megvoltak. Ezeket próbáljuk beépíteni a dalainkba, és ha ebből valami jó születik, amivel elégedettek vagyunk, az már önmagában is motiváló. Emellett az is fantasztikus, hogy útra kelhetünk, élőben játszhatunk, személyesen találkozhatunk a rajongókkal, és láthatjuk, hogy amikor játszunk nekik valami újat egyszerűen boldoggá teszi őket. Ez az energia körforgásban van: a zenekar ad valamit, a közönség visszaadja, és így tovább. Szerintem sok ember a munkája során nem tapasztalhatja meg ezt az érzést. Lehet, hogy valaki egy helyen ül és végzi a dolgát, de nem kap közvetlen visszajelzést vagy elismerést olyan formában, mint mi. Ez egy fantasztikus dolog, és egyáltalán nem veszem természetesnek. Szóval ez az, ami miatt továbbra is csinálom. Egyszerűen imádom, nem is tudnám elképzelni, hogy máshogy éljem az életem.

Ha visszatekintesz erre a hosszú időszakra, szerinted miben fejlődött leginkább az Arch Enemy a kezdetek óta? Illetve van valami, amit még mindenképpen szeretnél kipróbálni a zenekarral, de eddig még nem volt rá alkalom?

Folyamatosan változtunk és szerintem sokat is fejlődtünk. Ha meghallgatod az első pár albumot és összehasonlítod az utolsó néhánnyal, óriási különbség van közöttük, ami egy közel 30 éves folyamat eredménye. Nem hatalmas ugrásokkal, hanem inkább apró lépésekkel haladtunk előre. Folyamatosan emelkedtünk, és most már egészen jól állunk zenekarként, de ez nem egyik napról a másikra történt – 30 év munkája van benne. Annyira hozzászoktunk az apró változásokhoz, hogy gyakran észre sem vesszük őket addig, amíg vissza nem tekintünk. Akkor látjuk csak igazán, hogy „Ó, ez is megtörtént, az is megtörtént”, de akkor, amikor benne vagyunk, egyszerűen csak tesszük a dolgunkat, és a lehető legjobban próbáljuk csinálni.

És hogy van-e még valami, amit szeretnék kipróbálni? Egyszerűen csak ugyanazt akarom csinálni, de nagyobb léptékben és még jobban. Vannak bizonyos helyek, ahol szeretnék majd játszani. Egyes helyszíneknek különleges jelentősége van, és ha eljutunk oda, az hatalmas dolog. Például az őszi európai turnén felléptünk az ikonikus Hammersmith Odeonban Londonban, ahol rengeteg koncert albumot vettek már fel. És mi telt ház előtt játszottunk ott az In Flames-szel. Számomra ez egy hatalmas mérföldkő volt. Ha gyerekként valaki azt mondja nekem, hogy egyszer ez megtörténik, nem hittem volna el. 

Volt egy különleges pillanat ott: napközben sétáltam a még üres helyszínen, és fel-felnéztem a mennyezetre, ami tele van mindenféle díszítéssel. Amikor megálltam a balkon alatt egy műalkotásra lettem figyelmes a plafonon. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy pontosan itt álltam 1984. májusában, amikor a Motörhead játszott. Ugyanitt. Egyszerűen csak megálltam, és a színpad felé néztem. Nagyon furcsa érzés volt…

Ha már szóba kerültek a legendák… Olyan bandákban is játszottál, mint a Mercyful Fate, a Witchery, de még egy stoner / hard rock projektben is részt vettél, mint a Spiritual Beggars. Melyik zenekarban szerzett tapasztalatok voltak azok, amik igazán formálták a játékstílusod? Van olyan konkrét dolog ebből a zenei múltból, amit még most is alkalmazol?

Nem hiszem, hogy lenne egyetlen meghatározó hatás. Mindig ugyanazzal a megközelítéssel játszom: hallgatom a zenét, és megpróbálom kitalálni, hogy mit tudok hozzáadni, ami jobbá vagy érdekesebbé teszi. Egyszerűen együtt élek a zenével, és improvizálok, amíg meg nem találom a legjobban működő megoldást. Ezt a zenész társaimmal együtt tesszük, és számomra ez a legjobb része – az együttműködés. Vannak, akik egyedül szeretnek számokat írni, és az is szuper, de én az emberek közötti zenei interakció miatt a társaimmal együtt szeretek alkotni. Minden egyes zenész, akivel játszottam, rengeteget tanított nekem. A Mercyful Fate volt az első igazán profi zenekarom, és hatalmas ugrást jelentett számomra. 32 évvel ezelőtt kezdtem velük, és ott tanultam meg, hogyan működik a zeneipar egy magasabb szinten. Ez volt a legjobb iskola, mert ők már egy befutott banda voltak, és mindent elleshettem tőlük és egy rendkívül izgalmas időszak volt. De minden formációtól tanultam valamit. Ha egy nagyobb szinten játszó bandában vagy, majd utána egy kisebb, kezdőbb csapatban is szerepelsz, az emlékeztet arra, hogy honnan jöttél. Ha a zene iránti szereteted elég erős, akkor akár egy furgonnal is végig turnézod a világot – mert ez az, amit tenni kell és ez a hozzáállás pedig a földön tart.

Ha már a különböző zenekarokról beszélünk, a The Night Flight Orchestra egy teljesen más világ az Arch Enemy-hez képest. Érzed néha, hogy a klasszikus rockos dallamok beszivárognak a metál projektjeidbe is?

Abszolút! Ha teljesen más műfajokban játszol, az egyfajta utazás a saját zenei világodban, és felfedezel magadban dolgokat, amikről nem is tudtad, hogy benned vannak. Az Arch Enemy és a The Night Flight Orchestra két teljesen különböző „szörnyeteg”, de az Arch Enemy-ben is rengeteg klasszikus rock és ’70-es, ’80-as évekbeli melodikus hatás található, mert ez inspirálja a bandát. A végső hangzás más, de a mögötte lévő gondolkodás és megközelítés nagyon hasonló és csak a zenei kifejezésmód különbözik.

Ha teljes alkotói szabadságod lenne egy album elkészítésére, mindenféle elvárás vagy kompromisszum nyomása nélkül, milyen hangzásvilágot és koncepciót próbálnál ki?

Valószínűleg olyasmit csinálnék, amin nem lennének slágerek. Hosszabb, kibontakozó dalokat, ahol hagynám, hogy a zene a maga útját járja, és nem gondolnék arra, hogy „oké, ez a szám már túl hosszú, le kell rövidíteni három és fél percre.” Rengeteg időt töltenék a stúdióban, és sok olyan zenészt vonnék be, akiket szeretek és tisztelek. Biztosan lennének rajta szimfonikus elemek, fúvósok, vonósok, minden. Oh és rengeteg szintetizátor és talán még különféle etnikai hangszerek is. Szerintem minden lenne benne. 

És valószínűleg évekig tartana elkészíteni, de biztosan nagyon élveznéd... (Nevetés)

Igen. Ebben az értelemben a legjobb dolog talán egy filmzene lenne, mert az ilyen típusú zenéket az emberek többsége inkább vizuális élményhez kapcsolódva hallgatja. Ha valaki azt mondaná: „Van egy filmem, tudnál hozzá zenét írni?” Én pedig azt mondanám: „Oké, csak várj néhány évet.” Bár akkor egy kicsit gyorsabban kellene dolgozni. (Röhögés)

Összességében szerintem elég filmes hangzású lenne, hosszú és elnyújtott, és talán elég nyugtató is.

Az évek során rengeteg különböző zenei korszakot megéltél. Van olyan trend a metalban - akár a múltból, akár most -, amit kifejezetten izgalmasnak tartasz? És olyan is, amit nem kedveltél?

Ami számomra a legizgalmasabb volt, az az életkorommal is összefügg, a 80-as évek eleje, amikor a NWOBHM berobbant. Ott volt a Judas Priest, akik már korábban is léteztek, de a British Steel albumukkal ők is részei lettek ennek a korszaknak. Aztán az Iron Maiden, a Saxon, majd jött a német Accept. Ez volt az az időszak, amely a legnagyobb hatással volt rám zeneileg, mert teljesen magával ragadott. Rengeteg banda tűnt fel akkoriban, és ez a korszak formált engem a legjobban. Aztán a 80-as évek közepén sok metalbanda próbált betörni az amerikai piacra, ezért túl dallamosak lettek, sok billentyűs hangszerrel és túlzásba vitt külsőségekkel például fura frizurákkal jelentek meg. De aztán a thrash metal: Slayer, Metallica és a többiek egy újabb áttörést hoztak, tele energiával. Majd később megjelent a death metal és a grindcore is, amelyek ismét felforgatták a műfajt.

Nincs egyetlen olyan műfaj sem, amit kifejezetten utáltam volna, de amikor valami túl népszerű lesz, és túl sok banda próbálja utánozni az adott stílust, az elveszíti az eredetiségét. Ilyen volt az amerikai post-grunge hullám is, ahol túl sok zenekar próbált a Pearl Jam vagy az Alice In Chains nyomába lépni. Ugyanez történt a nu metállal is. A Korn és a Limp Bizkit kezdetben újszerű volt, de aztán túl sok egyforma banda jelent meg. Ha valami túlzsúfolttá válik, általában néhány éven belül el is tűnik.

Nagyjából most a metalcore van ebben a helyzetben, rengeteg banda van, és nagyon nehéz kitűnni a tömegből.

Igen és, mint minden trendnél, ilyenkor marad néhány banda, akik képesek fejlődni és idővel klasszikussá válni, míg a többség eltűnik a süllyesztőben. 

Ha visszatekintesz a karrieredre és lehetőséged lenne tanácsot adni a fiatalabb énednek, aki épp most kezdte el a zenélést, mit tanácsolnál neki? 

Az, hogy csak csináld, ami mellett elkötelezted magad, de ne görcsölj rá túl sokat a dolgokra. Menj előre, hozd ki a legtöbbet a zenédből, próbálj eljutni minél több emberhez, de ne keseredj el, ha nem jön össze egyből. Ne stresszelj túl sokat, hanem élvezd az utat! Mert a nap végén ez a legfontosabb tanács, amit bárkinek adhatnék: játssz a saját örömödre! Azért zenélj, mert szeretetből csinálod, mert ez ad neked valamit. Ez maga a jutalom.

Persze legyél ambiciózus, próbálj meg elérni minél több emberhez, hozz ki belőle, amit csak tudsz. De ne veszítsd el a lényeget: a zene önmagában is érték. Ha tiszta szívvel csinálod, az idővel egyre jobbá tesz, és az emberek is megérzik, hogy az, amit csinálsz, valódi. Ha túl sokat próbálsz változtatni magadon, csak azért, hogy beilleszkedj, sikeres legyél, és emiatt kompromisszumokat kötsz, az hallatszik a zenén.

Úgyhogy élvezd az utazást, mert a siker lehet, hogy jön, lehet, hogy megy, de a végén csak az élményeid és az emlékeid maradnak. Szóval értékeld ezeket. 

A Blood Dynasty lemezbemutató turné Budapestet is érinti, egész pontosan október 14-én a Barba Negra látja vendégül a svédeket.