
A Graveyard történelme könnyen áttekinthető, hiszen 8 éve adták ki első, saját névre keresztelt, egészen parádés lemezüket, majd 4 évre rá a Hisingen Blues-t, ami azt hiszem az etalon. 2012-ben jött a felemás Lights Out, amiről sikerült elég lesújtó kritikát írnom, azonban később beérett az anyag, és ma már egészen másként tekintek rá, hiszen a 20/20, a Seven Seven, vagy a Fool In The End azóta igencsak a szívemhez nőttek. A kislemez mánia úgy tűnik Graveyardéknál nem divat, hiszen csak egy 2009-es, az Ancestors-szal közös split anyag bővíti a repertoárt, így kímélve a rajongók pénztárcáját. A Lights Out óta a zenekar igencsak nagyra nőtt. Amellett, hogy tagadhatatlanul ők a jelenlegi felhozatal legfigyelemreméltóbb, legfelkapottabb bandája, és az általuk képviselt psych/blues/rock vonalának reprezentánsai, egyáltalán nem tévedhetetlenek.



Igen, lehetne kezdeni újra azzal, hogy a metalcore halott, de nem fogom. Amíg egy zenekar ilyen albumot ad ki a kezei közül, addig van mit keresnie a műfajnak a terepen. Azt már nem is veszem figyelembe, hogy emellett milyen hihetetlenül sikeresek is. Hölgyeim és Uraim, akár tetszik, akár nem, a Parkway Drive nem igazán tervezi bedobni a törülközőt továbbra sem!












A 2001-ben, Jacksonville-ben alapított Shinedown új albuma a napokban került a boltok polcaira. Sosem voltam rajongója ennek az irányzatnak, úgyhogy a következő kritikát kéretik úgy kezelni! Viszont ha már Chad Kroegerék nem jönnek felénk, a Shinedown munkásságából, úgy néz ki, érdemes falatozni picit.