Miután zsinórban ötödik alkalommal se kaptuk meg az akkreditációt a VOLT-ra, (és miután biztosítottak, hogy minden rendben folyik, majdnem tuti, hogy meglesz az, ne parázzak,) rátekintettem arra a rohadt szovjet játékújság stílusú poszterre, és elkezdtem győzködni magam, meg az ősöket, hogy nekem miért és mennyire jó is, ha kicseszek egy húszast, vagy inkább harmincast (incl. kaja, pia, benzin, napijegy), ERRE. De hiába forgattam, mindig ugyanarra a névre tért vissza a szemem. Aztán – sokadszorra – megadtam magam a Queens of the Stone Agenek. Pár nappal később a megadás élőben is megtörtént. Félsötétben, csontot-torkot összesajtoló emberhordában, izzadtságban, szemilátens erőszakhullámok közt. És már annyira nem bánom azt a 30-ast... Annyira már nem…