Miután zsinórban ötödik alkalommal se kaptuk meg az akkreditációt a VOLT-ra, (és miután biztosítottak, hogy minden rendben folyik, majdnem tuti, hogy meglesz az, ne parázzak,) rátekintettem arra a rohadt szovjet játékújság stílusú poszterre, és elkezdtem győzködni magam, meg az ősöket, hogy nekem miért és mennyire jó is, ha kicseszek egy húszast, vagy inkább harmincast (incl. kaja, pia, benzin, napijegy), ERRE. De hiába forgattam, mindig ugyanarra a névre tért vissza a szemem. Aztán – sokadszorra – megadtam magam a Queens of the Stone Agenek. Pár nappal később a megadás élőben is megtörtént. Félsötétben, csontot-torkot összesajtoló emberhordában, izzadtságban, szemilátens erőszakhullámok közt. És már annyira nem bánom azt a 30-ast... Annyira már nem…
Azért minden ellenérzésemet félretéve, azt le kell szögezni, hogy sokáig azt hittem, ha valaki, hát én aztán baromira tudom, milyen egy zenei fesztivál; de aztán elmentem a VOLT-ra, na és MOST már tényleg kezdem kapisgálni. Hatalmas, császári bejárati kapuívek, elkülönített és hangátfedés-mentes ligetek (Hegyalja, Rockmaraton, helló), hamar átlátható útvonalak, takaros terek, könnyen átjárható kemping, ringlispilek és egyéb vidámparki berendezések tömkelege (a legjobb a nagyszínpad fölül lecsúszó hinta és a bungee jumping "szoba" voltak), boltok, kajáldák, tematikusan más-más nagyságú és karakterű színpadok, mindenhol stabil pallók... Na és VOLT leffegők, VOLT liffegők, VOLT füttyögők, VOLT prüntyögők, VOLT sapik, VOLT ruhabolt(!), VOLT tetkók… Hát én komolyan mondom, ez a fesztivál annyira fent van a saját seggében, hogy ha film lenne, a Hugo lenne, poros mozik és még porosabb mozis bácsik helyett porzó puncikkal és pálinkázó rocksztárokkal. Azért meg kell hagyni, ez se feltétlen rossz dolog… amennyiben nem vagy rosszul a hypetól.
Én még azért ki tudtam bírni.
A QotSA méltóságáról sokat elárul, hogy egyszer sem szólt a
"komón gááájz, pucsjóhendzáp indier".
Ami az utánuk nyavalygó 30stM minden dalának kb. minden 2. sora volt.
Elfelé ettől. Befelé menet hókonnyomtak egy Fair Play matricával - ez egy kezdeményezés a zenész szakmával való fair bánásmódért, kifizetésükért, szankcionált munkakörülményekért, stb. Ha nem ragasztotta volna mindenki még a segglyukára is, talán mondjuk komolyabban lehetett volna venni, esetleg el is olvasták volna, ha megmondják nekik, illetve nekünk, betódulóknak, mi ez; de hátha ez a tolakodó marketing kell a mai generációnak. Kicsit beljebb hatolva a terep ölébe egy kellemes körbeszélgetés esett meg Kubiszyn Viktorral és Zacher Gáborral, az ország két legnépszerűbb drogszakértőjével (csak ugye a fecskendők más-más végén álltak) beindítva a képzelőerőt és a vélemény(re)formálást is. Jót röhögtem, mikor beugrott a képük az első közösen elkántált szent-hatosságra, miszerint akkor is minden nyár legnagyobb slágerei a Nikotin, Válium, Vicodin, Marihuána, Ecstasy és Alkohol… Aztán jött egy mindig bájos Szabó Balázs Band koncert, meg egy meglepően élvezetes Beatrice, ahol még random felinvitált egy srácot – deathcoret hörögni – a Feró a színpadra, verbálisan leszopatta Kun Bélát, és csókot adott saját feje búbjára két közönségtomboltatás közt. Ez mind-mind szép és jó volt, és a potya/pohárból váltott sörökből is kezdtem már érezni valamit, amit másként nem tudtam volna, nyamvadt fesztiválpénz-kártya híján.
Bátorkodtunk pár kisalfold.hu-s képet felhasználni, ezek jól tükrözik a hangulatot.
Ami lényege amúgy a csöcs&fröccs.
De ti ezt mind leszarjátok, ugye. Ki a herét érdekel ez.
Nektek rock'n'roll kell, meg nedvesség, meg a fuzz, meg vámpírok időn és emlékezeten túlról.
Hát akkor nesztek, b’meg.
- És ez akár a tételmondata is lehetett volna az egész koncertnek. A beállásra értem oda, még világosban, hatalmas szerencsével a tömeg közepére tudtam verekedni magam, mire észbe kaptam, pedig már meglepő diszkrécióval feltűntek a nevezetes urak a színpadon és hirtelen mindenféle nemi hormon telítettsége a levegőben kábé a köb értékére emelkedett. Brutális zajokkal, technóra masztizó hajótest hangjával nyitottak, amire kellően elkussolt mindenkit. Kezdésnek a már említett 6 szavas mantrát, "a nyári feelgood slágert" harsogta 3 percig minden egyes levegővételével legalább… bakker, nem tudom. Úgy 5000 ember, ha nem több. Az alkotmánybiztosok infarktust kaptak volna az ilyen fajta kemikália-reklámtól, ezért is különösen fájlaltam, hogy nem voltak jelen. Csodálatos kezdés volt… a (You think I ain’t worth a dollar, but I feel like a) Millionaire szinte átmenet nélkül folyt egybe vele, csak azon vettem észre magam, hogy kétméterenként legalább egy ember (incl. én) torkaszakadtából üvölti a szöveget Nick Oliveri helyett is (aki ugye már nincs jelen e felállásban), mondhatni: a rikácsolásunk tette teljessé az élményt. És a folytatás…!
Ecstasy'n'alcoHOOOOOOL!
...Arról szívesen mondanék mindent, ha lehetne mit mondani. De nem lehet.
Lecsiszolt, kiművelt, kerek, cicomamentes és csattan.
Azért megpróbálom, ha már melóm, hogy ennyit pofázzak.
A halálhotel kapujában. A világítás nem véletlen: gyakran borult árnyékba a színpad.
(Valamint hótszar a telefonom kamerája.)
Bővebben tehát: Elhangzott összesen 11 sláger és 3 új szám (tehát helyesen: 14 sláger…). Az újdonat dalok érezhetően visszavettek a lendületből, nekem furcsán... "tisztának" is tűntek, áh tököm: mondjuk ki, hogy kilógtak, de tény, hogy még így is egyenként más bandák egész koncertjeivel értek fel; alattuk pedig ment a totál másvilági animációs klip, hatalmas hangulat volt végig. Előbb egy apokaliptikus, útszéli bordély jellegű hotel neonreklámja töltötte be mögöttük a teret, kavargó, lila felhőkkel, majd apró lángnyelvek, kiégő filmkockák, majd az új, beteg kisfilmek... csodálatos volt a vizuális aláfestés, kompakt a produkció.
A Burn The Witchet végig páppáráztuk, óó-óh-óó-óh-óhztuk, hajlongtuk, dobogtuk a lábunkkal (volt, hogy konkrétan felfelé pattogtam a visszalökődéstől). Erre a Sick Sick Sick következett, és a pokol elszabadulása. Egyáltalán még azon voltam kamillázva, hogy úristen, ÚRISTEN, ezeket a számokat én most élőben, ezektől hallom, ez megy az önéletrajzomba, az emlékkönyvembe, a visszatérő álmaimba, Homme bácsi – aki egyébként egy elmackósodott, gyerekmolesztáló német elítéltre emlékeztetve se tűnt kevésbé rocksztárnak – szinte a fülembe duruzsolt, én meg heteroszexuálisként még épp nem szégyellhető örömöt kezdtem érezni mindettől --- amikor hárman szálltak belém és a körülöttem levő csajokba, srácokba, vállal, fülig szájjal.
Foto by welovebudapest.com, és ez nem egy Blue Men's Group orgia.
Na, most itt ki kell térnem hazánk partykulturálatlanságára. Mert az oké, hogy egy hardcore koncin moshpit van, az oda dukál, esetleg egy TCS-n pogó, még a QotSA-ra is van bőven tombolnivaló, DE…! Az, hogy eszelős állatok 2 méteres helyeket „nyújtanak” ki a többezres, hullámzó tömeg kellős kik*rt közepén, ringlispilt játszanak a nőikkel középen, kifelé csörtetve lányoknak mosnak be(!), szemüvegeket törnek össze visszakézből, és tenyereseket osztogatnak, aztán mikor leütnéd őket, a legártatlanabb Murdock-mosolyukkal mutatják, mennyire nincs harag, hogy buli vaaan – na, az nem kóser. Ha a QotSA képes emberek tízezreinek koncertet adni másutt, ahol mindenki ugrálhat, fejrázhat, de a megfelelő helyen pogózhat kedvére, akkor miért kell itt, nálunk, tizedannyinak is disznóólat csinálni más szórakozásából, monoklit a szemfestékére?! Bizony: saját, hazai közönségünk vette el a legtöbb kellemet az összhatásból. Csúnya, csúnya dolog... amúgy meg, a szakadt fejű tetű anyját az ilyennek, aki ennyire szarik bele más, sőt, a saját szórakozásába! Pár visszatérőt kinéztünk, hogy következő jöttükre páros lábbal arcba szánkó lesz, de szerencsére a végére mégis inkább együtt hullámoztunk a rocktörténeti alapművekre. (Egyébként ez nem keménykedésből lett leírva ide… tényleg annyira eldurvultak egyesek, hogy néha egész reálisnak tűnt egy kis falusias hangulatú tömegverekedés bereccsintése. Végül rájöttem, hogy hagyjuk, és máris jobban élveztem a világot. Szerencsére többen gondolhatták így, a dalok szuggesztív ereje elég jól háttérbe szorította az öncélú balhézás ingereit.)
Valami élet-haláltéma. (szintén saját)
A The Vampyre of Time & Memoryre kísérteties csendbe és sötétségbe borult minden, csak a kivetítőn izzó halálfejes alak ölelése, a (gitárt is) gerjesztő Troy és a bánatosan orgonázó(!) Josh kontúrjai látszottak. Egészen túlvilági volt. Az If I Had A Tail lassan visszacsatolta a dákót a bulira, majd a Little Sister újra felszította az állatiasság tüzeit, a First it Givethre PECSÁig elhallatszó fesztiválvokált produkáltunk. Mire eljött a Make It Wit Chu, fű nélkül lebegett mindenki (lebegett volna, ha lett volna helye, de így is lazultunk valamennyit), valamint szerintem megdőlt alatta a soproni csókrekord is. A gyilkos hármas zárás: The Lost Art of Keeping A Secret, már zenekari kérésre együtt énekelt, nyújtott végű Go With The Flow (AAAAAAHH AH, AAAAAAHH AH, YEEEAH!) és a záró Song For The Dead már kb. béta-állapotba röpítettek mindenkit, aki nem épp a megzúzódott felsőtestét vagy fulladozó légcsöveit igyekezett kimenteni.
De azok úgyis puhányok.
A banda mögött pedig a mindenség kígyózik.
Az egész cucc alatt talán ha 2x szólt ki nekünk a zenekar. Vagyis Josh. Hogy gyönyörű a ma éjjel, meg hogy valami különlegeset adna nekünk, legyen mire emlékeznünk, szóval vigyázzunk a fejünkre. Vagy valami ilyesmi, nem tudom, mert már csapott is a húrokba. Persze minden közönség szeretne kivételezett lenni, akivel leállnak dumálni, akit leáll ajnározni, tapsoltatni, kántáltatni a kedvenceik, akinek még 3 számra felmegy izzadni a banda. Hát, mi nem érdemeltük ki, vagy akárhogy is: ennyi volt, ennyit kaptunk. A teljes csomagot, se többet, se kevesebbet... Mellé John Theodore kristálytökéletességgel dobolt. Troy Van Leeuwen nélkülözhetetlen ezermestereként a hangnak mindig mindent alápolcolt énekkel, gitárokkal, szintivel, a zenekar másik központja ő. De Fertita és Shuman se panaszkodhat. Az egész banda tele van mániákus zenészekkel: mindenki multiinstrumentalista, mégis, senki sem tolakszik. Van, hogy egyszerre 3-4 billentyűs szól, máskor 2-3 villanygitár meg egy acéltestű, még sincs zsúfoltságérzetünk. Ja és hát Josh. Még ha láthatólag meg is viselte az elmúlt fél-egy év, még ha az eddigi vörös macsó egy valami sötétbe és mélybe bámult, hirtelen őszülni kezdő inges macivá vedlett, amíg nem figyelt rá más, csak a kaszás meg az orvosok. Mégis, sőt, pláne: Josh Homme az Josh Homme és kész. A faszi és hangzása jelenségek.
Master! Master! Ja, ez nem az a zenekar.
Félpucéran, lerúgott bőrrel, lapra tiport lábbal totyogtam ki a koncertről. Rövidnek éreztem, nem volt ráadás, nem volt egy fikarcnyi jófejkedés sem (ez az egyetlen oka, meg a tömegynyomorgatás, hogy nem adok rá max pontot, de így is maradandóra sikerült). Aztán leesett, hogy mégis picit több mint 1 órát játszottak. Okkal nem tűnt fel, az új albumnak címadó vámpír szívhatta el az időt, és valamelyest az emlékezetet... Azt’ ezzel is megbékéltem, mert azért na: a Queens of the Stone Age az, ami: a Queens of the Stone Age. Nincsenek viszonyítási pontok hozzájuk: ők a viszonyítási pont. Vérprofik, a zenéjükért élnek, nem a rajongókért, és ez teszi lehetővé azt, hogy így szóljanak minden, kib*szott, alkalommal. Olyan tisztán szólt minden, mintha albumot hallgatnék, megdöbbentő volt. Sallangmentesen, szünetmentesen, hibamentesen.
Jöttek, láttak, győztek, aztán elmentek inni/szívni egyet...
... mint kb. mindenki más...
...mi pedig félúton megálltunk, és ott maradtunk kissé szétesve, idegenül meredve egymásra,
hogy ez MI, AZ ISTEN, VOLT?
Hát akkor nesztek, b’meg.
Ez volt az ezredforduló legfontosabb zenekara Magyarországon.
~
Írta Nemes Márk(/ Nemesúr).
A remek fotókért köszönet Magasi Dávidnak és a kisalfold.hu-nak.
