A nyolcvanas évek második felében történt, hogy egy barátom éppen áttért a thrash metalra, minek következtében kiárusította addigi power/hr készletét. Nem emlékszem mennyiért, de nekem jutott a Dream Evil című kazi - ugyanis az előadónak vicces neve volt.

Ami azok után velem történt, az az, amit az öregek Beatles-élménynek hívnak. Hallasz valami olyat, amit még nem, valami meglepőt, sodrót, szárnyalót, letaglózót, meghatározhatatlant. És egy hangot, ami egyszerre melodikus, egyszerre rekedt, valamifajta "bukéja" van. Azután végigizgultuk - mert persze, hogy másoknak is lejátszottam a szalagot, s rájuk ugyanúgy hatott - a pályázatot, melynek fő díja a Dio zenekar gitárosa posztja volt. Egy 17 éves, angol srác nyert, úgy emlékszem, Robertsonnak hívták, példát mutatva "legkisebb fiúként", hogy bárkiből bármi lehet. Azután újra alakult - na nem a diós tészta, hanem - a dios Black Sabbath; összehoztak az öregfiúk egy fasza kis albumot. Nem tudtuk, hogy klasszikus lesz, mi csak ronggyá hallgattuk a kazettát.