Tudtam, tudtuk, hogy remek buli lesz az amerikai Karma To Burn koncertje, de azért, amikor szombat este hétkor három nagyon szerencsétlenül nézegető némettel ácsorogtunk a bezárt Kék Yuk előtt, egy picit megingott a hitem. Szerencsére leengedtek addig a Vörös Yukba, ahol voltak olyan kedvesek és adtak egy viceházmestert (miután elmagyaráztam, mi az). Remekül telt az idő, kopasz arcok lézengtek, mindenki köszönt nekem, gondoltam, ekkora celeb vagyok, később kiderült, hogy „zártkörű rendezvény” zajlik. Amikor az első zártkörű zenekar elkezdett behangolni, a mellettem álldogáló két méteres skin arcnak pedig megcsörrent a telefonja, és a csengőhangja a Tavaszi szél vizet áraszt volt, jobbnak láttam mégiscsak menekülőre fogni.
