
Annak idején, amikor a Magmát hozta nekünk a Gojira, az első hallgatásra megszeppentem. Nem akarta megtalálni nálam a helyét. A korábbi lemezeik - főleg a L'Enfant Sauvage - az első kör után olyan természetességgel váltak "örök darabokká", mintha ezeken nőttem volna fel. Aztán lassan felőrölt a Magma is, annyira, hogy már jobban szeretem, mint a korábbiakat. Most itt a Fortitude és most is ezt érzem, csak még egy helyiértékkel arrébbről szól a belső kínzó hang: mi van, ha nem jön be az új Gojira?! Pedig a Gojira mindig jó. Mindig. (vö. Mastodon, Tool). Egy nappal a megjelenés és az első pár meghallgatás után Fortitude még kereste azt a bizonyos polcot.