Az angliai Porcupine Tree a progrock szcéne egy olyan zenekara, akik stabilan magas színvonalú, minőségi zenét művelnek, de progresszív zenekar lévén, a mainstream nem igazán fogadja be őket (nem olyan szerencsések és halkan mondom csak: megalkuvóak, mint a Dream Theater) Emiatt azután mindeddig nem voltak képesek az underground kultzenekar minősítés fölé emelkedni, bár talán ez soha nem is volt elsődleges cél náluk. Egy biztos: a Porcupine Tree nevét említve a stíluskedvelők és progresszív rock fanatikusok szinte mindig elimerően csettintenek, egy átlagos rockzene kedvelő emberke legtöbbször meg csak néz, hogy azok meg kik?
Jómagam mondjuk egyik kategóriába sem tartozom bele, de mivel ismerem néhány lemezüket, ha nem is mindet, meg tudom erősíteni, hogy nem mindig könnyű megkedvelni a lemezeiket. A Porcupine Tree befogadása általában komoly energiát igényel, tipikusan az a fajta zenei művészet az övék, amit csendben, magányosan, maximálisan ráfókuszált figyelemmel kell élvezni. Lemezeik gyakran nem is annyira dalokból, hanem inkább hangjátékokból állnak, amik egy-egy jól kitalált és behatárolt koncepció mentén haladnak; megtörtént és meg nem történt történeteket mesélnek el a zenéjükkel. El sem merem képzelni, hogy nézhet ki majd a novemberi Pecsa koncert a The Incident után.... És pont a halottak napján? Na ne... Ugyanakkor a dátum aktualitása legalább egybevág valamelyest az új anyag "szellemekkel táncoló" koncepciójával, amely amúgy nem könnyíti meg az ember dolgát ezzel a lemezzel.