Három és fél évvel a The War to End All Wars lemez után a Sabaton elengedte a világháborús tematikát, és új koncepcióval, kiadóval és gitárossal fut neki a következő lemezciklusnak. A Legends dalaival viszont biztosra mennek.

A Joviac egy fiatal prog rock csapat Finnországból, és jó esély van rá, hogy eddig még nem hallottál róluk. A Shards album ismeretében úgy gondolom, ezen érdemes változtatni. 

A gall Les Bâtards du Roi küldetése talán már az alapítás pillanatában eldőlt. A formáció szülővárosa ugyanis a Loire-menti Orléans, mely gazdag, az ókorig visszanyúló történelme miatt kiapadhatatlan forrást biztosít a távoli múlt eseményeinek megismerésére fogékony alkotók és rajtuk keresztül a zenehallgatók számára. A három francia fiatalember, Antoine és Giancarlo énekes/gitárosok, illetve a ritmushangszerek felelőse, Pierre ki is használják szűkebb pátriájuk hagyatékát, a város történelmi örökségét. Tiszteletre méltó és magasztos vállalás ez.

A Frayle az a zenekar, amit a megszületése óta nyomon követek bármi is történjen. Olyanok vagyunk, mint egy igazi család, a nehéz időkben is ott vagyunk egymásnak, hogy együtt sírjunk, ha kell. Az utóbbi években ebből jutott jócskán, de most itt van a Heretics & Lullabies, amivel talán végre eljöhet a mosolygás ideje.

Nagyon régóta nem írtam friss anyagról semmit. Nem is igazán hallgattam semmi új lemezt, mert egyszerűen belerévedtem a múltba. A Nuggets cikkek írása meg totál elkerült, hiszen nem volt semmi, ami igazán mozgatott volna ebbe az irányba. Aztán megtaláltam a SeasOf Mars-t, ami mindent átkattintott.

Ha nem tudnám, hogy egy harminc éves zenekarról van szó, az utóbbi években tapasztalt aktivitás alapján azt gondolhatnám, hogy egy bizonyítási vágytól fűtött fiatal formáció ontja magából a lemezeket. Az utóbbi bő fél évtizedben tapasztalt termékenység legfeljebb a Frost korai időszakára volt jellemző, bár azokban az években a kazincbarcikaiak még nem nagylemezekkel, hanem demók és EP-k sorával jelentkeztek.

Vajon Johnny mennyire bánhatja már, hogy harmincöt éve a mocsokban rohad? A Keleti csőd is nem, hogy elmúlt volna, egyre erősebb, nem? És ez mégis kit érdekel? Ez mind jogos, de tegyük is félre a tréfát, hiszen a Tankcsapda debütáló albuma, a Punk & Roll idén harmincöt éves!

Ezt a veterán zenekart arról a bizonyos slágerről (I Want To Know What Love Is) feltehetően te is ismered, még akkor is, ha a nevüket esetleg nem tudod összekapcsolni magával a dallal. A kettő közé azonban hatalmas hiba lenne kitenni az egyenlőségjelet. Korántsem egyslágeres zenekarról van szó, annak ellenére sem, hogy maga a dal többszörösen is túlnőtt magán az együttesen.

Jó sokáig váratta a publikumot a legendás thrash alapcsapat, végül öt és fél év után készült el a 14. nagylemezük, a Para Bellum. Amióta befutott a promóanyag, nem nagyon volt érkezésem mást hallgatni. 

Kirk Windstein számomra egy olyan karakter, akár Max Cavalera. Ha kiad valamit, azt kíváncsian meghallgatom. Nem érdekel, hogy korábban erősebb vagy gyengébb lemezzel látott el, adok neki egy esélyt és párszor megpörgetem az új lemezt. Így történt ez most is az Ethereal Waves esetében.

Beat, Live – semmitmondó zenekarnév, egyértelmű lemezcím. Kezdjük is az utóbbival, azaz azzal, hogy nyilvánvalóan egy koncertlemezről van szó. Az előbbi kissé bonyolultabb. A név kellően sablonos ahhoz, hogy bármire is következtethessünk belőle – ahogy a borító sem igazán segíti a tisztánlátást.

12 éve már, hogy a metalvilágot alapjaiban megrengető grindcore alapkövek vokális atyja szélnek eresztette a Black Sabbath-gyökerekből táplálkozó doombanda, a Cathedral tagságát.

Az AFI sosem volt az a fajta zenekar, amelyik belekényelmesedne az aktuálisan elért sikereibe. Bátran tévedt idegen területekre, tágította önmaga és a stílusok határait. Hogy ez mennyire segítette a rajongótábora gyarapodását, azt nem tudom, de én a Sing the Sorrow lemezt tartom a csúcspontnak, az odáig vezető út volt számomra még zeneileg logikus.

Miért? Uram, mondd el nekem, hogy miért vártam az évben ennyit erre az albumsimogatóra? Miért nem jutott előbb eszembe? A Down debütáló albuma, ami a rock/metal történelem egyik legjobb első lemeze idén már tényleg harminc éves? Ez azért durva. De akkor simogassuk meg együtt egy kicsit a Nola-t !

Niklas Karlsson és zenésztársai elkészültek az ötödik lemezükkel, ami már egy nagynevű kiadó gondozásában lát napvilágot. Mennyiben formálódott a banda karakteres világa mindezzel?

Ahogy az előző évadban is, egy könnyed lazulós rocklemezekkel terveztem lezárni a 2017-es évet. Ennek megfelelően a Bandcamp vonatkozó kupacából kikukáztam az ideillő albumokat. De aztán a kommentben jött egy javaslat, ami elől nem lehetett elugrani, nem lehetett kihagyni. És micsoda lemez csúszott be a végén a surranópályán! Atyaég...!

A német Primal Fear lassan három évtizede a másodgenerációs power metal egyik alapköve. A szeptemberben megjelent Domination már a tizenötödik nagylemezük, és tovább erősíti ezt a pozíciót – vagy éppen sztereotípiát.

Gothic metal az Amerikai Egyesült Államok fővárosából! Milyen jól is hangzik, hiszen New York és az egész stílus egyik alapköve a Type O Negative sincs innen annyira messze. Egyértelműen felkelti az ember kíváncsiságát, a borongós hangulatú albumborító pedig még jobban vonzza a tekintet. Nem is volt kérdés, hogy a Torvus-ra rá kellett csavarodni.

Magam is meglepődtem, hogy a jelenlegi – és minden bizonnyal már örökös – zenei dömpingben egy bemutatkozó lemez még hónapokkal a megjelenése után is rendszeresen helyet követel magának a lejátszómban. Az ír NewDad tavalyi lemezével mégis így jártam. 2024 januári megjelenésről lévén szó, fel sem voltam készülve a folytatásra, a köztes EP-jükről meg szimplán csak lemaradtam.

A No Jacket Required Phil Collins harmadik nagylemeze volt, mely negyven évvel ezelőtt szóló előadóként is a legfelsőbb polcra helyezte a Genesis egykori dobosát. Collins lemezes fronton épp négy évvel korábban, 1981 februárjában, harminc évesen mutatkozott be szólóban. Elsősorban az In the Air Tonight-nak köszönhető, hogy a szakma mellett a közönség globálisan szinten, a saját neve alatt is jegyezni kezdte a rocksztárként kétségtelenül atipikus fizimiskával rendelkező zenészt.