Ma is fegyverténynek számít, sőt talán még inkább az, mint korábban bármikor, ha egy rockzenekar bemutatkozó lemeze egy multinál jelenik meg. A NewDad ebben a cipőben jár. A 2018-ban az Írország nyugati részén fekvő Galway-ban középiskolai zenekarként alakult négyes számomra ugyan egy friss érkező, ennek ellenére tény, hogy az elmúlt hat évben fokozatosan építkezve jutottak egyre feljebb.
A két előzetes EP-hez nem volt szerencsém, de az egyaránt 2021-re datálható Waves, illetve Banshee című anyagok odahaza felkeltették a szakma és a közönség figyelmét is, melyek folyományaként NewDad-ék nagylemez nélkül kaptak bemutatkozási lehetőséget a BBC 6 Music csatornáján. A január végén megjelent Madra (anyanyelvükön: kutya) című nagylemez pedig minden bizonnyal a belépőjük lesz a nemzetközi színtérre. A négyes a Madra előtt számolatlan digitális single-lel jelentkezett, így az album egy része velem ellentétben többeknek már nem lesz újdonság - érdekesség, hogy a zenekar a spontaneitás jegyében a lemezanyagot mindössze két hét alatt rögzítette.
A kiadó pedig mindenekelőtt a The Cure-hoz hasonlítja a négyes zenei világát. A NewDad Robert Smith-sze azonban egy lány, a gitáros/énekes Julie Dawson. A hangulati és a zenei hasonlóság nyilvánvaló, de aki huzamosabb ideje követi a brit könnyűzenét, minden valószínűség szerint kedvére tudja majd sorolni a NewDad további hatásait is. Ebben a körben elöljáróban csak három nevet említenék, a merengős-lebegős témák révén a shoegaze irányzat egyik alapját, a Slowdive-ot, a felszabadultabb-vidámabb epizódok kapcsán pedig a Manic Street Preachers-t és a New Ordert. A dalszövegek Dawson személyes problémáival foglalkoznak, így az utóbbi, vagyis a derűsebb irányba ritkábban leng ki a lemez hangulati íve.
A NewDad fő erényének azt tartom, hogy a különféle brit pop/rock zenei vonulatokat képesek voltak úgy egybegyúrni, hogy a végeredmény ismeretében ezen alkotóelemek, így a dream pop, a shoegaze, az indie rock, a post-punk, a különféle lo-fi hangképek és a dance rock utólag már nem, vagy legalábbis nehézkesen válogathatók le egymásról. Ha most mégis belekezdek a dalok egyenkénti elemezgetésébe, óhatatlanul és borítékolhatóan sikertelenül ezt próbálom majd tenni.
Na, de nézzük, valójában mit rejt ez a szűk háromnegyed óra! A nyitó Angel gitárjai kapásból úgy szólalnak meg, ahogy Robert Smithék hangszerei tették a korszakalkotó Disintegration lemezen, a témának a női ének ad különleges ízt. Valahol a háttérben meg ott kísért a Joy Divison post-punkja is, a lemezen amúgy általános a Joy Divison-féle basszusgitárhangzás. Az optimistább hangvételű Sickly Sweet-ről zenei síkon a The Stranglers dolgai jutottak eszembe, Dawson pedig remek énekdallamokat kanyarít ezekre is. A Where I Go egyszerre melankolikus és dance rockos, kiváló dal. A Change My Mind és az In My Head a nyitó dalhoz hasonló recepttel készültek, de esetükben nem a Disintegration, hanem inkább a Wish lehetett az alapanyag. A Nosebleed egy időgép 1993-ba, ez a tétel egyértelműen a Slowdive/Ride-féle shoegaze vonal. A későbbiekben a Let Go képében akad itt még post-rockos szerzemény, ahogy slágeresélyes, Manic Street Preachers-vonalas, felszabadultabb témák (Dream Of Me és a közvetlenül utána érkező Nightmares) és eredendően dream popos darab is (White Ribbons).
Az imént felsorolt zenekarnevek jól érzékeltetik a Madra sokszínűségét, mely ennek ellenére egy egységes lemez. A melankolikus brit könnyűzene kapcsán ugyan nem a NewDad fogja felnyitni az emberek szemét, azonban a Madra nemcsak egy jól sikerült stílusgyakorlat, hanem egy valóban őszintének mutatkozó dalgyűjtemény is.
