Nagyon ki kéne akadnom, így kezdetnek. Jó zsurnalista-fogás egyből felkorbácsolással, az átélhető, a magyar néplélekbe amúgy is mélyen beágyazott, jó öreg tehetetlen haraggal indítani. Most még indokolt is. De csak törődöttséget érzek. Űrt.

Barátkozom egy világgal, amiben a nap helyén este fekete lyuk nyílik. Egyre több reggel ismét azzal a gondolattal kelek fel, hogy na, csak még egy kör, csak még egy napig bírjam még ki, talán megteszi, és akkor el is dúdolom, hogy "one more time around - might do it", hogy talán jobb lesz. Egy világgal az egyik hősöm - talán az első, talán az egyetelen rock'n'roll hősöm - nélkül, ami azóta lépten-nyomon az övét tükrözi. Azóta, hogy elment.