Ismét felmerül a kérdés, mire számíthat az ember egy, pályájának nyilvánvalóan a befejező szakaszában járó rocklegenda aktuális anyagától. Főleg, ha az utóbbi évek koncerttapasztalatai nyomán e legenda színpadképessége minimum megkérdőjelezhetővé vált. Mondjuk ki nyugodtan, kertelés nélkül, hogy David Coverdale-ről van szó, akinek hajdani szívtipró image-éből mára bizony alig maradt valami. Torka jócskán megkopott, és egészségi gondjairól is értesülhettünk. Ezek az életkor velejárói, nem sokat lehet ellenük tenni, és nem is volt semmi meglepő abban, hogy 2011-ben a Forevermore lemezt, majd a négy esztendővel ezelőtti The Purple Albumot is hattyúdalnak szánta eredetileg a mester. Önmagában véve aligha létkérdés számára egy újabb Whitesnake dalgyűjtemény; nem véletlen, hogy részben a felépülését szem előtt tartva halogatta egy ideig ennek a lemeznek az elkészítését (a megjelenés csúszása külön történet).
Ha magyarországi Whitesnake-rajongó vagy, akkor két dátumot kell vastagon szedve, pirossal bevésni az idei naptárba: 
Eheti dalmegosztásunkba megint sok stílust tuszkoltunk bele. Lesz itt visszaterő kanadai post-hardcore, rocklegendák, csajfrontos brutálmetál, elképesztően jó synthwave muzsika és szeghalmi varázslat.
Szenzációs programmal bővül az idei nyár koncertkínálata: Budapestre érkezik az utolsó igazi rocksztárok egyike, Dave Coverdale és zenekara, a Whitesnake.
A 
Nem hiszem, hogy bárki is meglepődik, ha azt írom: David Coverdale nem tartozik a baráti körömhöz, dalai alapján pedig a legjobb pszichológus sem következtethet mélyebb jellemére. Így hát nem tudom, mennyire frusztrált egy-egy lemez előkészítésekor, hogyan viseli a vállaira nehezedő iszonyatos terhet. Ő egy élő szobor, akit a múltja sok mindenre kötelez. Eddig minden krízis-helyzetet kiváló végeredménnyel oldott meg.