Ismét felmerül a kérdés, mire számíthat az ember egy, pályájának nyilvánvalóan a befejező szakaszában járó rocklegenda aktuális anyagától. Főleg, ha az utóbbi évek koncerttapasztalatai nyomán e legenda színpadképessége minimum megkérdőjelezhetővé vált. Mondjuk ki nyugodtan, kertelés nélkül, hogy David Coverdale-ről van szó, akinek hajdani szívtipró image-éből mára bizony alig maradt valami. Torka jócskán megkopott, és egészségi gondjairól is értesülhettünk. Ezek az életkor velejárói, nem sokat lehet ellenük tenni, és nem is volt semmi meglepő abban, hogy 2011-ben a Forevermore lemezt, majd a négy esztendővel ezelőtti The Purple Albumot is hattyúdalnak szánta eredetileg a mester. Önmagában véve aligha létkérdés számára egy újabb Whitesnake dalgyűjtemény; nem véletlen, hogy részben a felépülését szem előtt tartva halogatta egy ideig ennek a lemeznek az elkészítését (a megjelenés csúszása külön történet).
Ugyanakkor nem elhanyagolható tényező, hogy az őt 2002 óta szolgáló Reb Beach (lásd-halld még: Winger) végre önálló szerzővé léphetett elő Doug Aldrich távozását követően, és hogy a folyamatba az újonnan érkezett Joel Hoekstra (ex-Night Ranger) is becsatlakozott. Ennek tudatában joggal gondolhattuk, hogy valamelyest felfrissül a csapat hangzásvilága. Előrebocsátom, az énekkel kapcsolatos előzetes aggályaimra nemigen cáfolt rá a Flesh & Blood, a két gitáros meghatározó jelenléte miatt viszont ennek a korongnak is érdemes esélyt adni.
Ténylegesen új elemekkel persze nem bővült a sound, a cél a banda eddigi korszakainak felelevenítése lehetett. Ez aztán hol jobban, hol kevésbé jól sült el, és fura módon az album felvezetéséhez jobbára pont a gyengébb nóták kerültek bevetésre: amennyire egyszerű mind a Shut Up & Kiss Me, mind a Trouble Is Your Middle Name, annyira semmitmondó – a tipikus dalszövegeken túlmenően is, az előbbihez készült klipet meg végképp hagyjuk!.. –, de legalább a döngölős Hey You (You Make Me Rock) vissza tudta hozni a reményt.
Érdekes, hogy Reb és Joel nem csupán saját ötletekkel állt elő, de egyes, régóta talonban heverő témák kipofozásában is jeleskedett. Itt van mindjárt a lemez első komoly dobása, a Gonna Be Alright, amelynek alapja még 1993-ban, a Coverdale-Page együttműködés idején született meg. Pontosan olyan is a hangulata. Önkéntelenül eszembe jutott, milyen lehetne a dal, ha az akkori David énekelhette volna fel… (A már említett Trouble Is… verzéje is azt a korszakot idézi egyébként, csak éppen sikerült egy teljesen érdektelen szösszenetbe ágyazni.) Az 1980-as évek elejére visszautaló, rockos címadó darab az énekes Into The Light szólóanyagához íródott, és a bluesosan lassú és borús Heart of Stone ugyancsak ott volt már elfekvőben egy ideje. Mindkettőt megérte kiérlelni, különösen utóbbiban villan fel sok Coverdale orgánumának kifejezőerejéből. Az anyag legkevésbé Whitesnake-es tételét, az egészen a 60-as évekig elrepítő akusztikus After Allt szintén korábbról ásták elő és dolgozták ki ketten Joellel. Kellemes kis hallgatnivaló.
A friss eresztésből az AOR-os beütésű Always & Forever újabb egyedi színfoltja a lemeznek – ha úgy tetszik, a The Deeper the Love „leszármazottja” –, a When I Think Of You (Color Me Blue) pedig szokványosnak nevezhető szomorkás Coverdale-szerzemény, bár a finom énekdallamok ebben is jól érvényesülnek. A záró Sands of Time-mal Reb remekelt, ez a Led Zeppelin ihletésű epikus mű az ő tehetségét dicséri.
Jómagam ennyit találtam kiemelésre méltónak ebből a majdnem egy órából. A deluxe változat bónuszokkal közel nyolcvanhárom (!) percre felhizlalt játékideje azonban már mindenképp túlzás. Valószínűleg a Frontiers kiadványokra jellemző „konzerv”-hangzás (Tommy Aldridge dobjainak élettelen puffogását egyszerűen nem tudom mire vélni) is ezt mondatja velem. A hangszeres szekcióval amúgy nincs gond természetesen, egyedül Michele Luppi billentyűs az, aki nem kapott sok teret. Neki inkább a vokálokban jutott szerep.
Coverdale meg… Nos, ő olyan, amilyen. Leginkább a balladisztikus számokban alakít nagyot, és rockosabb vonalon is vannak remek pillanatai, ám néhol sajnos színtelen, és próbálkozik helyenként olyan dolgokkal is, amelyeket mai formájának ismeretében szerencsésebb lett volna megspórolni. De hát mégiscsak ő a Whitesnake hangja, és vannak ugyebár olyan énekesek, akiknek nem lehet előírni, mit csinálhatnak, és mit nem…
Korrekt, de sem az életműből, sem általánosságban nem kimagasló a Fehér Kígyó mostani munkája. Június 25-én a Barba Negra Trackben majd elválik, mennyire lesz meggyőző a banda élőben – gondolhatjuk, min (kin) múlik elsősorban…
