Mivel én egyik pecsás Whitesnake koncerten sem voltam jelen, csak az elmaradotton (igaz, 2006-2007 környékén viszonylag sokszor láttam Coviékat), 2015 év végére épp esedékessé vált, hogy újra részt vegyek egyen és a megosztó, kissé felemásra sikeredett, de mindenképpen érdekes színfoltot jelentő és persze tökéletesen érthető időzítésű Purple Album turnéja tökéletes apropót szolgáltatott ehhez. (Fotó: Whitesnake Facebook)

Úgy értem, Covi indokai (nem jött össze a tervezett MKIII reunion, Jon Lord előtti tisztelgés stb.) szerintem maximálisan elfogadhatóak, a saját nótáival pedig tényleg azt csinál amit akar – ha pedig így vesszük, még mindig jobb ez a verzió, mintha remixeket készíttetett volna belőlük néhány sztár-DJ közreműködésével. Nekem sem tetszett maradéktalanul, de tagadhatatlan, hogy vannak értékei, méltányolom az újító szándékot egyik-másik nótában és mindennél fontosabb, hogy a méltatlanul alulértékelt, sőt sokszor megköpködött Come Taste The Band lemeznek is igazságot szolgáltat – amely nem mellesleg, sokkal rockosabb, mint a még Blackmore-ral készült Stormbringer, emellett pedig idén ünnepli 40. születésnapját.

Ettől függetlenül lehet, hogy mégse villanyozott volna annyira fel a bécsi buli, ha nem a még az eredetihez képest is all-starabb felállású Dead Daisies kíséri el Coviékat. Mint az közismert (legalábbis remélem), itt zenél együtt a gunsos Dizzy és Richard Fortus, Marco Mendoza és ami ennél is fontosabb, a frontember nem más, mint John Corabi, aki a kettes lemez előtt nem sokkal vette át a mikrofont az amúgy kiváló hangú ex-INXS énekestől, Jon Stevenstől. És nem sokkal a koncert előtt érkezett a hír, hogy a dobok mögött ezen a turnén Brian Tichy látható-hallható, ami kissé rock’n’roll osztálytalálkozóvá változtatta az estét, lévén a ritmusszekció ex-Whitesnake-es.

Ilyen veteránokkal kiegészülve az év egyik legerősebb csomagját kapták azok, akik bármelyik állomásra ellátogattak és a Daisies ezt meg is hálálta: baromi feelinges félórát zúztak le, amit simán elnéztünk volna még másfél órán át. Elájulva ugyan nem voltam az idei anyaguktól – Corabi ide vagy oda, pár nótát lehagyhattak volna róla, 40 percben sokkal jobban ütne – , de ez tipikusan az a történet, hogy élőben bármit elnyomhatnak, annak olyan tipikus amerikai húzása van, amire születni kell, európai banda sose fogja tudni hozni ezt a feelinget. A kisegítő gitáros, Sören Andersen (Marco Mendoza és Mike Tramp bandek) kicsit ki is lógott közülük fazonilag, persze ez nem probléma meg amúgy is ez a csapat kissé átjáróház volt mindig is, aki ráért, jött. És bár nem akárkik doboltak előtte sem (pl. John Tempesta, Tommy Clufetos is), nagy mázlink volt, hogy pont Tichy-t csíphettük el, mert ő nem keveset tett hozzá az összképhez elmebeteg stílusával, amit már a Lynch Mob koncert maroknyi közönsége is megtapasztalhatott itthon. És igen, az extrém-elcsépelt Hush meg a Helter Skelter is úgy szólt, mint az atom, az erősebb saját nóták mellett persze, igaz, szegény Dizzyvel elég mostohán bánt a keverés, na de sebaj, majd a Guns reunion bulikon rendesen ki lesz hangosítva. Corabira pedig így, Rob Zombie külsővel és baromi öregen (57 éves!) sincsenek szavak: a hangja zseniális. Ha tényleg csinálnak valamit Mick Marsszal a Mötley búcsúturné után, az nagyot fog szólni. Ja, és mint azt Lőrincz Karitól megtudtuk, a srácok a szabadnapjukon lazán átugrottak Frankfurtba a Judas Priest előtt játszani (az itteninél hosszabb programot) – ez ám a rock’n’roll.

Bár tényleg baromi jó volt a buli, elfogultan Tichy-rajongó, kedves nőismerősöm szavait („a Whitesnake helyében ezek után ki se mernék jönni”) elhangzásukkor is kissé túlzásnak tartottam, nem vártam semmi különöset a főbandától. Új gitáros, oké. Pár MKIII-IV. Purple nóta, oké. És? Amikor viszont a Burnnel berobbant a banda, teljesen magával ragadott a dolog és csak a színpadra tudtam meredni (mondjuk a szó szerinti hering-státuszban amúgy sem lehetett mozogni) – lehet, hogy csak a sok eltelt idő miatt, de ilyen jó formában utoljára a Live In Still Of The Night koncertvideó óta nem láttam őket. Persze a vérfrissítés mindig hoz új lendületet és Covi igen okosan intézte az átszervezéseket: például, Joel Hoekstra stílusa gyökeresen más, mint Doug Aldriché (ez már a Purple lemezen is hallható volt), viszont ezáltal az eddigi „ketteske”, Reb Beach lett a rangidős, aki – hogy emiatt-e, ki tudja – sokkal felszabadultabb mint korábban és persze értelemszerűen jóval többet is szólózott. Emellett az öreg igyekezett elejét venni a „playback vagy nem playback” polémiának is és a billentyűkhöz egy amúgy kiváló énekest szerződtetett (Michele Luppi’s Heaven – Strive lemezt érdemes meghallgatni), aki időnként teljes verzéket is együtt nyom vele és nekem speciel arról sem volt fogalmam, mennyire jó énekes Michael Devin basszer is (ő szólóénekre is kapott saját sorokat meg egy kis harmonikaszólót is bemutathatott). Rebről is lehetett tudni, hogy jól énekel, amikor tehát Hoekstrával kiegészülve négyen vokáloznak, akkor tényleg sokkal kevesebb a támadási felület.

Amúgy nyilván Covinak is jobb estéje volt, de erről inkább az tudna nyilatkozni, aki több állomást is látott, de tény, hogy nem csak a hang, hanem egyéb színpadi munka szempontjából is nagyon odatette magát, spontán dedikált egy feladott fotót, sörözgetett, láthatóan élvezte a bulit. Az osztrákok halvérűsége lassan-lassan kezd átmenni városi legendába, de tényleg nagyon jó közönséget fogott ki a csapat aznap este. A műsorban nagy meglepetések persze nem voltak, lényegében annyi történt, hogy a Purple nóták kiszorították az újabb keletű szerzeményeket, dehát ez lemezbemutató turnén érthető is. Persze a Gypsy, a You Keep On Moving, a You Fool No One, a Mistreated és az eredeti verzióhoz közelítő Soldier Of Fortune azért mégiscsak csemegének számítanak egy Whitesnake koncerten a kötelező klasszikusok mellett. Ezeket nyilván nem fogom most felsorolni, hiszen aki ezen sorokat olvassa, vélhetőleg képben van egy tipikus Fehérkígyó-setlisttel kapcsolatban, meg persze az önálló mutatványokat is vágja, úgymint páros gitárszóló és Tommy Aldridge kézzel dobolás – megjegyzem, Tommy 65 éves! Én magam is dobolgatok, de pl. a legutóbbi 4 órás próbáról majdnem mentő vitt el, persze azt a hibát elkövettem, hogy teli hassal álltam neki – ettől függetlenül még szeretnék abból a génállományból, ami neki van. Egy szó, mint száz: az ilyen estéket hívják kikapcsolódásnak. A mostani, kissé nyomasztó időkben nagyon is jól tette Covi, hogy tényleges szórakozást nyújtott a hétköznapok szarságainak alternatívájaként. Ugyanakkor az is igaz, hogy a jól ismert „be safe, be happy and don’t let anybody make you afraid” elköszönés is kapott némi többletértelmet...

Ezt játszották: 

• Burn
• Bad Boys
• Love Ain't No Stranger
• The Gypsy
• Give Me All Your Love
• Ain't No Love in the Heart of the City
• Guitar Solo (Rob Beach /Joel Hoekstra)
• You Keep on Moving
• Mistreated
• You Fool No One/Drum Solo
• Soldier of Fortune
• Is This Love
• Fool for Your Loving
• Here I Go Again

• Still of the Night

Beszámoló: Vinyo