Még csak június van, de mintha már egy picit uborkaszezon lenne. Per pillanat nem igen van olyan zeném amiről írni kéne, így kapóra jött a dán Raunchy új nagylemeze amely, ha minden igaz a negyedik a sorban. A 2003-as Confusion Bay-t a jó kritikák miatt beszereztem, de nálam nem ütött akkorát. Mivel viszont a csapat myspace oldalán meghallgatható új lemezük, tettem egy újabb próbát.
Az együttes 1992-ben alakult Jesper Tilsted gitáros, Jesper Kvist basszusgitáros és Morten Hansen dobos részvételével. Mint minden amatőr banda, ők is többnyire feldolgozásokat játszottak, olyanoktól, mint a Metallica vagy a Slayer, vegyítve sajátos „Bay-area” hatásukkal. Több tagcserét követően az ezredforduló tájától datálhatóan jöttek meg számukra a sikerek. Moden metál köntösbe öltöztetett északi hatásokkal tarkított trash zenéjükkel saját rajongó tábort sikerült kialakítani, de a nagy áttörés az nem sikerült nekik. És ezzel a lemezzel sem fog, függetlenül attól, hogy korrekt és minőségi munkát készítettek negyedjére is.
Valahogy olyan érzésem van, mint az In Flames esetében: modern, extrém, populáris – a szó könnyen befogadható értelmében – és egy picit izgalom mentes. A This Blackout Is Your Apocalypse című rövid intro után a Somewhere Along The Road kezdi meg a rombolást. A recept most sem változott: futurisztikus, billentyűvel is megtámogatott trashes riffek, hörgős ének a verze, dallamosabb, tisztább a refrén alatt. A hármas The Bash kellemes billentyűtémákkal indít és a fülbemászó ének miatt, hamar megragad a fülben. Az ezt követő Warriors zongorás indítása után tényleg a címhez méltó hangulatba megy át. Ha nagyon akarom még a csatába vonuló seregeket is el tudom képzelni. Pörgő kétlábgépek, himnikusabb kiszerelés. A Straight To Hell aztán elővesz egy kis északi durvulatot, de a recept most sem változik. Az ezt követő Welcome The Storm jó kis groovos, húzos riffre épül, de semmi több. Itt már megmondom őszintén kezdett egysíkúvá lenni a lemez, bármennyire is minőségi a cucc. A hetes címadó viszont állat riffet hoz és a billentyű témák is csak dobnak rajta, a refrén is jól eltalált, a lemez legjobb dala. Az ezt követő sejtelmes Somebody's Watching Me a legkevésbé metál, mégis ül a dal. Ez egy Rockwell nevű feka csávótól egy feldolgozás, de a szó jó értelmében. A kilences A Heavy Burden megint hordoz egy kis darkosabb északi ízt, aztán a jól bevált szisztéma szerint folytatja. A To The Lighthouse szinte epikus vonalvezetése egy kicsit változatosabb vizekre evez, de a trashes döngölés itt is megvan. A Showdown Recovery misztikusabb hangvétele után újból a dallamos refrénnel hengerel, míg a záró The Comfort In Leaving trashes tekerésével - némi old school érzést ébresztve - zárja a lemezt.
Nincs új a nap alatt, de ez nem is hiszem, hogy elvárás lenne velük szemben. Vérprofi munka, kiválóan hangszerelt, jól megírt dalokkal, a populáris hatások jó megválasztásával, sajnos azonban kiszámíthatóan, túl sok izgalom nélkül. Ettől függetlenül kellemes hallgatni való.
8/10
