A rajongók hosszú tömött sorokban érkeztek már hét órakor, sokan nem átallottak villogó AC/DC feliratú ördögszarvat húzni a fejükre a hecc kedvéért. Az Aréna az ír The Answer félórás bemelegítésére gyakorlatilag már megtelt. A négytagú banda élőben egész jól nyomta a 70-es évek füstjével erősen átitatott muzsikáját. A hangzás az elején elég trágya volt, jómagam is csak két nótát – Under The Sky, On And On – véltem ismerősként felfedezni. Mellettem egy középkorú úr megjegyezte a fiának, hogy „te, ezeknek minden számuk egyforma”. Gondoltam, hát mégiscsak az AC/DC koncerten vagyunk :-) Ettől függetlenül bemelegítésként közel tökéletes volt a The Answer.  

 

Azt gondoltam naivan, hogy egy közel hatvan éves emberekből – Brian Johnson énekes már több is – rockegyüttes koncertjére nagyjából harmincon túli emberek kíváncsiak. Hát bazi nagyot tévedtem, mert a tizenöt éves srácoktól a majdnem nyugdíjas emberekig minden korosztály képviseltette magát. Az AC/DC-re akkor is csordultig telt volna az csarnok, ha puritán színpaddal érkeznek és tolószékben játsszák végig a koncertet. Az ausztrál csapat azonban nem véletlenül lett világsztár. Ők még egy olyan korból jönnek, amiben minden együttes tudta mekkora hálával tartozik annak a közönségnek, mely a magasba emelte. Bár az előadás jó előre megtervezett volt, sallangoktól sem mentes, mégis kötve hiszem, hogy bárki elégedetlenül távozott volna a pár perc híján két (!) órás koncertről.    

 

Eszement animációs bevezetés után a színpad közepére lángokkal robbant be egy hatalmas gőzmozdony. Innentől az amúgy is tűkön ülő közönség szó szerint megőrült, bár az érzékelhető volt, hogy az amúgy nagyon jól sikerült Black Ice című új album dalai  annyira nem hozza lázba a nagyérdeműt, mint a múlt gigaslágerei.

 

 

 

A koncert első igazi csúcspontja a Dirty Deeds Done Dirt Cheap volt, melynek refrénjét együtt üvöltötte a közönség a néhol kissé erőtlen hangú Brian Johnsonnal. A banda zenei agya Malcolm Young gitáros és Cliff Williams basszer két centit sem mozdultak a számok alatt a helyükről, Phill Rudd pedig úgy ütötte a kettő-négyeket, mint egy metronóm és szájában mindig egy húsz centis cigi lógott. Az hamar kiderült – bár idáig is köztudott volt -, hogy az AC/DC szinte egyenlő Angus Young gitárossal. Ez a manus egy zseni, aki a tüdejét kiköpi a koncerten és úgy játszik a gitáron, mint egy isten, ráadásul iszonyat jó showman is. A The Jack-ban lenyomott sztriptíz és slusszpoénként az AC/DC feliratú alsónaci az este csúcsa volt, bár abból volt több is. Ilyen volt a Hells Bells harangkongatása, a Thunderstruck, a TNT, a zseniális Whola Lotta Rosie, mely alatt a felfújt óriásdudájú óriásnő lovagolta meg a gőzmozdonyt és a Let There Be Rock lendülete, bár én a végén a negyedórás gitárnyűvést kihagytam volna.

 

 

 

 

Ráadásnak volt mindenki kedvence a Highway To Hell, majd zárásnak a kurtán-furcsán véget érő ágyúdörgéses For Those About To Rock, ami után a közönség nem tudta eldönteni, hogy vége van e az estének vagy sem. Két perc után kiderült vége van. We Salute You Budapest, mondta Brian Johnson a legvégén. Mi is csak tisztelegni tudunk előttük.  

 

---------------

 

Setlist: 

 

Rock n Roll Train 

Hell Ain't A Bad Place To Be 

Back In Black 

Big Jack 

Dirty Deeds Done Dirt Cheap 

Shot Down In Flames 

Thunderstruck 

Black Ice 

The Jack 

Hells Bells 

Shoot To Thrill 

War Machine 

Anything Goes 

You Shook Me All Night Long 

TNT 

Whole Lotta Rosie 

Let There Be Rock 

 

Highway To Hell 

For Those About To Rock