Több, mint 40 éves pályafutással és 100 millió eladott albummal a hátuk mögött kérdés, hogy lehet-e még érdeklődésre számot tartó  egy Scorpions lemez? A válasz igen, főleg, ha az az utolsó lemez. Ha minden igaz és hihetünk a veterán német hard rockereknek, akkor bizony nem lesz több Scorpions lemez. Lesz viszont egy több, mint két éves búcsúturné, ahol mindenkinek lesz ideje elbúcsúzni az uraktól és nekik is a rajongóktól.

Ha igazából belegondolunk tök logikus döntés itt befejezni. Rudolf Schenker gitáros és Klaus Meine énekes elmúltak 61 évesek, és a többiek sem mai gyerekek. Most még fittek, pár év múlva pedig már senki sem akar totyogó öreg embereket látni a színpadon és ők sem akarják, hogy kiröhögjék őket. A Sting In The Tail a csapat tizenhetedik stúdióalbuma és bár sokáig arról szóltak a hírek, hogy a Humanity: Hour I folytatása jön majd, de most, már tudjuk, hogy annak nem lesz folytatása. Helyette itt van ez az új album, melynek felvételeit a Mikael "Nord" Andersson és Martin Hansen svéd producer páros irányította, akik korábban a The Rasmus-szal is dolgoztak. Itt mindjárt megijedtem, akkor meg végképp amikor a dalokba pár pillanat erejéig bele lehetett hallgatni, de itt is bebizonyosodott, hogy egy albumot egészében kell megítélni, pár másodperces részletekből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni.

A hangzás ugyanis meglehetősen retrósra, itt-ott pedig kicsikét vékonyra sikeredett. Ettől függetlenül mindjárt a nyitó Raised On Rock-kal akkora slágert írtak, hogy nem csodálkoznék, ha kifolyna a rádiókból. Egyébként ez a nagy rockosodás kicsit erőltetettnek hat, lévén hogy még vagy három dal címében tűnik fel a rock szó, igaz az AC/DC is ezzel operált a Black Ice-on. Nos rockosodás ide vagy oda megette a fene az egészet, ha nincsenek jó dalok. Viszont a Sting In The Tail-en vannak. Igaz pár megoldást korábban már elsütöttek, így aztán a Scorpionsos védjegyek ezer kilométerről megismerhetők, legyenek azok a Schenker-Jabs páros gitártémái vagy Klaus Meine penge-éles hangja. A lemezre a középtempós dalok és a balladák kettőssége jellemző, nincs igazán átmenet.

 

 
Vannak viszont jó  kis hard rock dalok, mint a karcos címadó, a lendületesebb No Limit vagy a húzós Spirit Of Rock és Rock Zone, valamint vannak az elmúlt évek elcsépelt balladáinál lényegesen jobban kivitelezett lírai darabok, mint a Tarja Turunen vendégszereplésével – bár én alig hallom benne – előadott The Good Die Young, mely refrénjében, mintha a When The Smoke Is Going Down kistestvére lenne, vagy a záró The Best Is Yet To Come, amely tényleg amolyan búcsúdal, egy szép befejezés záró akkordja.

 
A 70-es években a progresszív Scorpionsot csodálhatta mindenki, a 80-as évek elején bevették a mainstreamet, kaput tárva egy rakás német bandának a külföld felé, az utóbbi 20 évben pedig három-négy évente adták ki a lemezeket, melyek között több elhibázott is akadt, de egyvalamit sosem felejtettek el, mégpedig szívből zenélni. Én a magam részéről csak megköszönni tudom az elmúlt évtizedeket, hiszen ez az oldal biztosan nincsen nélkülük. Ha ugyanis nem kapja meg öcsém szülinapjára 1986-ban a World Wide Live-ot ma Bunyós Pityut hallgatok az hótziher.