A Nu metal-korszak önkényesen kijelölt ösvényén haladva utunk második felére érkeztünk: Linkin Park: Hybrid Theory. A párhuzam nem tűnik irrelevánsnak; mindössze egy héttel később jelent meg a már tárgyalt lemeznél, 2000. október 24-én. 10 éves jubileum, mondhatnám, nagyszerű alkalom a megemlékezésre, de, őszintén, csak a cd-gyűjteményemet rendezgetve bukkantam e két darabra. Merthogy akkoriban még vásároltunk ilyesmit, pl. ebből az albumból is jó sokat, 24 milliót világszerte. Vajon mi lehetett ennek az oka?

Például, hogy akkoriban a csapból is eme két lemez darabjai szóltak. Ha azt mondom, hogy Crawling, vagy In the end, azt hiszem, sokan elkezdik dúdolni önkéntelenül is ezeket a dalokat, és talán azt is meg tudják mondani, hogy hányadik track volt a lemezen (5. és 8.). 12 szám, 38 perc játékidő. Brutális hangzás (hiába, a Warner Bros-nál jó hangmérnökök dolgoznak), metal, old school hip-hop és elektronika összekeverve fülbemászó énektémákkal. Végtelenül leegyszerűsített számok: gitárszóló gyakorlatilag nincs, és jellemző, hogy az In The End a leghosszabb dal, 3:36-al. Ez az egyetlen lassabb szám, úgymond ballada az albumon (a Cure For The Itch-nek elnevezett szkreccselést inkább hagyjuk).

A By Myself és Place For My Head a leginkább, klasszikus értelemben vett „rockos” darabok. Az első sláger, a(z) One Step Closer hamisítatlan nu metal sláger, mint ahogyan az albumnyitó Papercut is. Jellemző a számokban az egymást váltó ének; ha nem is egyenlő arányban, de a legtöbb számban ez a felépítés hallható. A szövegvilág ennél az albumnál kevésbé érdekes, igazán hátborzongatóan eltalált sorok nincsenek.

Hasonlóan 5 klipes dal (Papercut, One Step Closer, Points of Authority, Crawling, In the End), bár a 4. Points of Authority nem lett igazán nagy sláger. A többi azonban egytől-egyig.

Összességében egy nagyon jól átgondolt és megszerkesztett lemez a Linkin Park debütáló albuma. Felül tudtak emelkedni a nu metal őrület tucatzenekarain. Én személy szerint ezt Chester Bennington karakteres hangjának és jól eltalált dallamainak tulajdonítom, mely valahol az üvöltés és éneklés határán helyezkedik el. (Don Gilmore zenei produceri ténykedése mellett, aki más zenekarokkal kapcsolatosan is érti a dolgát) Nem véletlen, hogyha végigolvassuk a zenekar történetét, az ő érkezésével jött el a világhírnév.
A legnagyobb hátránya az, hogy az album megunható. A számok túlzottan egyformák ahhoz, hogy alig több mint fél óra játékidővel ne váljon egy idő után óhatatlanul is unalmassá. Zeneileg sokkal egyszerűbb, mint Fred Durst-ék munkája. Nem hinném, hogy ez a képességeik hiányából adódna, valószínűleg így érezték jónak. Ki tudja, talán ha a biztos recepten egy kicsit változtatnak, mernek kockáztatni, akkor kisebb az "ellenzék" tábora.
Nem tudnék dönteni, hogy melyik a jobb album. Mindkettőnek vannak hibái és erényei bőséggel. De valahogyan nem is éreztük szükségét a választásnak akkoriban sem; a kettő óhatatlanul összekapcsolódott. 10 éve már ennek.