Az Annihilator a kanadai thrash metal legendája. Az igazi nagy áttörés azonban sohasem sikerült az 1984-ben Jeff Waters gitáros által alapított zenekarnak, aki meglehetősen öntörvényűen, már-már Dave Mustaine-i módszerekkel viszi a bandát. Jeff többször kiemelte már a múltban, hogy igazából az Annihilator az ő szólóprojektje, és igaza is van. Ő szerzi a zenét, játszik fel szinte mindent. Állandó társa Dave Padden énekes-gitáros, aki 2003 óta bírja a zenekarban, ami csak élőben zenekar, hiszen akkor Dave Sheldon basszusgitáros és Ryan Ahoff  dobos egészíti ki az urakat.

Nos az elmúlt két  évben, minden egykor valamire való thrash banda lemezt adott ki, miért pont az Annihilator lenne a kivétel. Mondjuk az ideje épp itt volt egy új albumnak, hiszen az egyszerűen csak Metal címre keresztelt előző korong 2007-ben látott napvilágot. Azon az albumon egy rakat híres vendégszereplő volt (Jeff Loomis, Danko Jones, Michael Amott, Jesper Strömblad és még sorolhatnám a neveket) itt nincsenek ilyenek. Helyettük vannak egészen combos zenei megoldások. Ha a lemezcím fantáziátlansága arra hivatott, hogy egy jó formában lévő Jeff Waterst harangozzon be, akkor itt kérem működik a dolog. Waters mindig is az egyik legtechnikásabb metálgitáros volt a szakmában és ezt ezen a lemezen is bizonyítja, villámkeze van a csávónak, ilyen sebességgel és technikával riffelni tényleg csak a legnagyobbak tudnak és most még a szólóknál is igen csak elsült a keze.

Talán Jeff a Set The World On Fire színvonalát már sohasem ismétli meg, de az új lemez igencsak minőségi anyag lett. Dave Padden énekes is jó formában van, legyen szó szövegköpködésről, vagy éppen dallamos énekről. Igazából majd minden dalban főszerepet kapnak a daráló témák, középtempós megoldásokból alig-alig kapunk valamit, talán csak a 25 Seconds elején lassulnak be egy kicsit. A nagy pörgés azonban egy kicsit fárasztó tud lenni a lemez 40 percében.

Persze jó dalt sikerült írni ide is. A kezdő The Trend mindjárt nagyot üt, a Coward és az Ambush kalapálós ütemeivel ledarálja az embert, a középtempós Nowhere To Go  pedig überdallamos, először furcsának tűnő refrént hoz. A The Other Side a korai Metallicát idézi meg, míg a Death In Your Eyes egy modernebb, dallamosabb darab. Igazán a sorból csak a Van Halen Romeo Delight-jának feldolgozása lóg ki, de az nagyon. Jó dal ez, de ide csak helykitöltőnek megy el. 
 

Jeff Waters ettől függetlenül több, mint korrekt albumot tett le most az asztalra, amellyel az Annihilator-be is friss vért pumpált. A magam részéről kíváncsi leszek, meddig tart ki a lendület.