Az ilyen gitáros szólóanyagoktól mindig szemöldökráncolás jön rám. Sok esetben öncélú gitárhősködésbe fullad az egész, meg aztán én ezekből a zenékből, hiányolom az éneket, de azért gitárlemezek ezek, mert az nincs bennük. A Jimi Hendrixen nevelkedett Joe Satriani azonban valamelyest kivétel, hiszen zeneisége elvitathatatlan és ezt ezen az eléggé furcsa című 13. albumon is bebizonyítja. 

Gitároktatóként olyanok tanulták tőle a mesterséget, mint Steve Vai, Kirk Hammett (Metallica), vagy Alex Skolnick (Testament). 1996-ban megalakította a G3 formációt, ami három rock gitárosból - Satriani, Steve Vai, és Eric Johnson – állt. A trió bemutatkozó felállása után Satriani és Vai, olyanol zenészekkel muzsikát együtt, mint, Yngwie Malmsteen, John Petrucci, Kenny Wayne Shepherd, Robert Fripp, Patrick Rondat és sokan mások. Tavaly pedig Sammy Hagarral, Chad Smithszel és Michael Anthonyval létrehozta a Chickenfoot nevű rockbandát, és kiadták debütáló albumukat, amelynek állítólag folytatása is lesz.

A Black Swans And Wormhole Wizards azonban a szólókarrier folytatása és olyan muzsikusok segítik most a mestert, mint Allen Whitman – basszusgitár, Mike Keneally – billentyűk, Jeff Campitelli – dob. Mike Fraser producer pedig egy nagyon lélegző, természetes soundot kreált erre a lemezre, szinte megelevenedik az Ibanez JS.
 

Mindjárt a lendületesen kezdő Premonition nagyon nagy ász, a kettes Dream Song pedig szinte funkysan lüktet, míg az azt követő Pyrrhic Victoria bluesos-füstös pumpálása majdhogynem  a ZZ Topot idézi. A Light Years Away újból keményebb, de szintén blues-os hangokat penget, a Solitude igazából csak egy hangulatos átkötő, mely után nem meglepő módon a Littleworth Lane is egy bárzenés hangulatú, lassú darab. A keleties dallamokkal operáló The Golden Room zseniális megoldásokat vonultat fel, míg a jazzesen jammelős Two Sides To Every Story egy kicsit vontatott, de koncerten sok mindent ki lehet hozni belőle. A lemez címének felét adó Wormhole Wizards kezdő pulzálás után a harmóniákra épít, melyet néha megszakít egy jó riff. A Wind In The Trees lebegősebb tétel és igazi keménység csak az utolsó God Is Cryingba jutott igazán.

Aki Joe Satriani keményebb oldaláért rajong az ezen a lemezen nehezen találja meg a számításait, akit viszont a muzikalitás vonz az nagyon fogja szeretni a Black Swans And Wormhole Wizards-ot. Ja és november 8-án a mester a Budapest Sportarénában lép fel, kár lenne kihagyni.