A miskolci Morningkill zenekar 2010-es demója elég régóta ott pihent a meghajtómon, recenzióra várva. Ami késik, nem múlik, tartja a közmondás. Az, hogy egy fiatal zenekar a metalcore szerű extrém metállal debütáljon, nem mondhatni kuriózumnak manapság. Ettől függetlenül ez is egy olyan műfaj, ahol érhetnek minket kellemes meglepetések, habár jelen esetben három számban mutatkoznak be nekünk a srácok, ami azért kicsit beszűkíti a zenekarról alkotott képünket. Másfelől viszont ez a három szám is jó kiindulási pont, hogy lássuk mire képesek Morningkillék.
Amit tudni kell róluk: 2008-ban megalakultak, 2010 nyarán jött egy tagcsere gitáros poszton, és azóta a Mosonyi Zoltán – dob, Stomp Balázs – basszusgitár, Tóth Gergő – gitár, Faludi Tamás – ének,gitár felállásban alkotnak a srácok. 2009-ben kezdték el felvenni ezt a demót, és 2010-re végeztek vele. A tavalyi évben a kazincbarcikai Rock Párbajban harmadik helyet értek el, és annak nyereményeképp még egy számot fel tudtak venni.
A Morningkill demója egyébként jól szólal meg, a hangzás is élvezhetőre lett kikeverve, habár néhol olyan, mintha a gitárok el lennének hangolódva (itt konkrétan a Lie Around, és az Open The Door To Death elejére gondolok, habár az utóbbinál talán valami disszonáns harmóniával próbálkoztak a srácok). Emellett a másik, számomra kicsit furcsa megoldás, hogy a demót kicsit konceptizálják (sic) azzal, hogy az elején, végén valami gyerek zajokkal ékített tömegjelenetes hangokat vágnak be.
Ezektől eltekintve egyébként totál vállalható a Morningkill demója, a borítója meg nagyon ütős. A nyitó Brand New Face itt-ott a Lamb Of God-ot idézi, kellemes death-es, és sajnos itt-ott hatásvadász ízekkel fűszerezve, de ennyi még lazán belefér. Van húzása, és ez a lényeg. A második szám, a Lie Around, szintén vaskos riffeket hoz, de ami miatt én a demó legjobb számának gondolom, az a refrén, ami egy tiszta énekhanggal előadva amolyan Triviumos, régi As I Lay Dyingos fülbemászó dal lenne. Nem mintha így sokkal rosszabb lenne, de valahogy nekem ez ugrott be hallgatás közben. A záró Open The Door To Death leginkább a breakdown-okkal operál, ami a végén több gitárszólammal egészül ki (ez szintén egy elkapott momentuma az demónak), de magára a számra sem lehet panasz így egészében véve.
Ez elmondható az egész demóra is egyébként. Van benne húzás, és dinamika, nem beszélve arról, hogy néha egész ötletes megoldásokat hoznak. Tehát mindenképp van potenciál a Morningkillben. Ami hiba van benne, az számomra az, hogy néhol elkap a deja-vu érzés egy-két résznél. Ez a fajta hatásvadászat azért sajnos azt kell hogy mondjam, az egész „akármilyencore” műfaj egyik betegsége (core-ja). Ez mondjuk nálam hátrány, ám aki oda, meg vissza van az ilyen zenékért, azoknak biztos elégedett mosolyt csal az arcukra pár jól elkapott lefelezés, vagy kiállás. Amúgy meg tényleg teljesen szimpatikus, amit a Morningkill csinál, a kérdés csak az, hogy van e még ebben a műfajban annyi, hogy ne forduljon önismétlésbe.
