PJ Harvey egy imádnivaló teremtés, akit még azután sem tudok utálni, hogy egy ilyen silány, erőtlen és brit-mániás albummal áldott meg minket, mint a Let England Shake. A Stories From The City, Stories From The Sea egy olyan örökérvényű lemez számomra, amit azóta is szívesen hallgatok, ráadásul a vendég szereplései (pl.: a Desert Sessionsben, vagy Mark Lanegan Bubblegum albumán) szintén veretes presztízst kölcsönöztek Polly Janenek, amit nehezen lehetne lerombolni. Azért ezt most elég nagy erőkkel meg próbálja az angol hölgy.
A Let England Shake egy folk/retró lemez lett. Abból a fajtából, amiire a bölcsészkarosak önfeledten tipeghetnek, a kötött sálas alterosok nyugodtan feltehetik az Ipod-jukra, a poszt-hippik meg lazán sodorhatnak egy spanglit a hallgatása közben. Nyoma sincs a régi lemezeire jellemző dögnek, a zabolátlan érzelem kitöréseknek, vagy az eleganciával átitatott melankóliának. Pedig ezek adták igazán PJ Harvey zenéjének a sava-borsát.
Ehelyett kaptunk egy modoros, súlytalan alibi lemezt, ami lényegében lomhán, de legalább nyom nélkül vonaglik át a hallgatón. Kevés olyan momentumot tudok említeni, amibe bele lehetne kapaszkodni, habár nem kellett túlzott memória megerőltetésbe kergetni magam, hogy a Let England Shake jobb tételeire visszaemlékezzek. A The Last Living Rose, In The Dark Places és esetleg a Bitter Branches azok a számok, amik valamelyest idézik/idézgetik PJ Harvey zenei örökségét.
Ezektől a számoktól eltekintve többnyire folkos dolgokba botlunk (lásd:The Glorious Land, On Battleship, England), amik ráadásul nem is igazán a legjobb fajtából valóak. Eléggé vontatott, ám mégis csapkodó dalok ezek, amiket nem is igazán tudok hova tenni. A fentebb szintén említett retró hangulatot - a pozitívabbnak ítélt számok mellett- az All and Everyone, a Let England Shake, vagy a már-már arcpirítóan primitív The Colour Of The Earth teremti meg. Erre rájátszik a hangzás is, ami itt-ott olyan, mintha szereztek volna egy időgépet, és a korai hatvanas évek analóg felvevőivel rögzítették volna ezt az albumot. Talán emiatt is erőtlen a Let England Shake.
Nem igazán szeretném zeneileg temetni PJ Harveyt, de ez az album kritikán aluli lett. Érthető, hogy ha egy előadót megcsap a progresszivitás szele (és itt most a szó valódi értelmére célzok, nem a Dream Theater-re) akkor nem fog önismétlésbe esni, mégis nagyon csélcsap lett a Let England Shake. A baj gyökerét talán ott találhatjuk, amíg a Stories From The City, Stories From The Sea arról a kettősségről szólt, hogy az Atlanti- óceán két partján szinte egyszerre élt Polly Jane. Most nagyon úgy néz ki, hogy Nagy Britannia került ki győztesen, és győzelme annyira fölényesre sikeredett, hogy a mondanivalót teljesen megmérgezte a brit patriotizmus, és nyoma sincs a régiekhez hasonló könnyed, ám mégis nagyon erős képekkel operáló szövegeknek. PJ Harvey művésznőnek talán jót tenne, ha vissza-vissza látogatna néha az USA-ba.
Ilyen az új irány:
