A singer-songwriter kategória nem műfaj függő terminus, inkább generációs alapon nyugvó osztályozás ahol az elnevezés már kapásból definíció is. Robert Johnsontól, Bob Dylanen át egészen Billie Eilish-ig tart a sor, az én kiváltságom pedig az, hogy pont akkor voltam érdeklődő kamasz / fiatal felnőtt amikor éppen PJ Harvey (is) vitte a boltot.
Tori Amos-t kisebb adagokban szintén bírtam, Fiona Apple Tidal című lemezét is elég sokat hallgattam, Jeff Buckley valahogy kimaradt, PJ Harvey első három lemeze viszont csont nélkül betalált, ami nyilván annak is köszönhető, hogy a művésznő nem félt odalépni a torzító pedálnak, ha a helyzet úgy kívánta.
A későbbiekben is igyekeztem odafigyelni, hogy merre is tart éppen Polly Jean, legyen szó a Nick Cave féle yuppie-gótikáról, egy kis stonerkedésről a The Desert Sessions vendégeként vagy éppen a Mark Lanegannel közös kollaborációról. Bár nem rágtam tövig a körmöm egy-egy új album megjelenése előtt, ha a hangulatom éppen úgy hozta a sorlemezek is megfordultak a lejátszómban és igazából ez is a lényeg, mármint a hangulat.
Már a Let England Shake-kel, de főleg a The Hope Six Demolition Projectel PJ Harvey egy olyan intimebb irányba fordult, amerre a legújabb I Inside The Old Year Dyingal is tovább halad, tulajdonképpen trilógiává fűzve a három lemezt. Nekem mondjuk most pont fekszik ez a tempó, de el bírom képzelni, hogy nem ezen a vonalon hízik tovább a rajongótábor, pedig a dalok minőségére nem lehet panasz.
Az I Inside The Old Year Dying ott folytatódik, ahol a The Hope Six Demolition Project véget ért, ami jó hír azoknak, akiket anno beszippantott a 2016-os lemez hangulata, a karcos-gitározós dalok kedvelői viszont ismét hoppon maradnak, bár úgy gondolom kevesen vannak, akik pont a progresszivitása miatt ábrándultak ki PJ Harvey-ból. Ennek a progressziónak a része az is, hogy az új lemez nem holmi soralbumnak készült, helyette a napi gyakorlás, zenélgetés hangulatai formálódtak dalokká Polly Jean költészet iránti rajongásának “melléktermékeként” a régi barát és zenésztárs John Parish, illetve Flood produceri támogatásával.
Egy friss interjúban olvastam épp, hogy az önismétlés elkerülésének művészi igénye elvárássá szigorodik egy-egy új lemez felvétele során, amit aztán a producerek dolga betartatni PJ-vel. Ezt a törekvést ezúttal talán elsősorban vokális téren sikerült most elérni, kapunk is mindjárt az elején néhány akár disszonánsnak is ható ének témát (Prayer at the Gate, Autumn Term), ami csak elsőre szokatlan aztán pár hallgatást követően rááll az ember füle.
A The Hope Six Demolition Project dallamvilága azért ott kísért az olyan nótákban, mint a Lwonsome Tonight (nem elírás!), vagy a címadó I Inside The Old Year Dying, persze nem copy/paste jelleggel, inkább néhány leporolt régi ötletet sejtek a dalok mögött.
A hajszál vékony elektronikával megbolondított zseniális low-tempo surf rock Seem an I, a Portishead lüktetésű The Nether-Edge, a minimalista, már-már acapellába hajló, Björköt idéző All Souls vagy az teljesen pozitív értelemben kakukktojás A Child’s Question, July mind arról tanúskodnak, hogy többnyire sikerült tartani a fentebb említett koncepciót. Ami viszont továbbra is változatlan, az a páratlan dalközpontúság, ami miatt egy PJ Harvey demo ugyan annyira élvezetes, mint egy kipolírozott sorlemez (itt most nekem pl.az I Inside the Old I Dying a nagybetűs DAL, de a szövegében az Elvis klasszikusra hajazó A Child’s Question, August is nagy kedvenc).
Csendes, mélázós napokra való ez a lemez, az ősznek például nagyon jól fog állni I Inside The Old Year Dying, de az is megtalálja szerintem a számítását, aki anno kedvelte a The Gathering-től a Home-ot. Ötös!
Fotó: PJ Harvey Facebook
