„Hát persze, hogy a Love At First Sting” – válaszolta "sunthatneversets" Attila szerkesztő kolléga kérdésemre, hogy melyik Scorpi-albumról írjunk – mintegy koncertre hangoló gyanánt – az Alapművek rovatba. Sz’al akkor 1984-be „időgépelünk”. Kísérteties szám: George Orwell is ezt a dátumot adta rémregénye címéül. Igaza lett az írónak: akkor még a Nagy Testvér figyelt minket, és figyelte az áradó folyó módjára kibontakozó heavy metal mozgalmat. E műfaj iránti lelkesedés akkor még egyet jelentett a huliganizmussal. A Változás Szele még csak sokára kezd el fújdogálni.
Az Iron Maidenben véget ért ekkorra már a „dickinsonidálódás” folyamata, és felkapaszkodtak arra a trónra, amit vagy 10 évig fognak birtokolni – vagy bitorolni. A sors virgonc játéka folytán ők is még nem rég Scorpions-előzenekar voltak.
Azután adott egy fiúcska, aki a nagyobb srácok hatására már csippantja a „három nagy Pét”: P. Mobilt, P. Boxot, Prognozist. De a túlontúl fémes hangzásokkal még nem tud mit kezdeni. Érdekes, hogy Kreatoros korszakomba érkezvén – mert ez a fiúcska ugyanis én volnék – már ugyanezek a „bántóan fémes” Scorpions-dalok hamar a „nyál” kategóriában találták magukat. A bűnük az volt, hogy általában a szerelem témakörét járták körbe.
Emlékszem: működött a rádióban egy kettőtől ötig című műsor, amit Gálvölgyi vezetett. Mély meghajlásos kalapemelés utólag is a szerkesztőnek, aki egy Boney M. meg egy Celentano közé beemelte a Comming Home-ot, vagy a Still Loving Yout. „Ez is heavy metal volna?” – pislogtak az emberkék a két csodás ballada hallatán.
Ezen említett dalok pedig a Love At First Sting bakelit-korongjába voltak vésve. A Scorpions mintha most futott volna be igazán, pedig ha a Klaus Meine nélküli, Rudolf Schenker gitáros által végigénekelt pár évet is beszámítjuk, a zenekar bizony már „nagykorú”. (Vesézésünk tárgyalbuma a tizedik!) A következő harminc évben már csak egy hasonló nagyot fognak dobni (illetve marni); a 90-es keltezésű Crazy Worlddel. Bár talán ott már inkább csak a támadás, ami látványos, a méreg már nem annyira erős.
’84-ben egyértelműen a csúcson sütkéreznek az „ízeltlábúak”, semmilyen hurrikán nem sodorja el őket, sőt a fizika törvényeivel dacolva még segíti is őket ott maradni. A lemez második dala, a Rock You Like A Hurricane így 27 év elteltével is minden Scorpions-koncert kihagyhatatlan eleme. Sűrűn játszák még a nyitó Bad Boys Running Wildot is, akárcsak a Big City Nightsot is, amely valóban olyan könnyed, mint egy nagyvárosi éjszaka. A méltatlanul elfeledett dalok közé sorolhatjuk be viszont az A oldal hármas I'm Leaving Yout. Kár érte, mert szerethető, középtempós, játékos kis „dalocska”. Csak úgy, mint személyes, titkos favoritom a Crossfire. Eléggé progresszív; a zenekar kísérletezőbbik arcát mutatja. El is tették utolsó előttinek, a legendásnál is legendásabb Still Loving You elé.
A Coming Home pedig egyszerre az album legszelídebb, és legagresszívabb tétele. Persze, mindez úgy, mintha tulajdonképpen két dal volna. Milyen kár, hogy kikopott a koncert-repertoárból! És ahol egy ilyen dal ki tud kopni, ott már tényleg érdemes elgondolkodni a búcsún, hiszen minden koncert „foghíjas”; idő hiányában óriási dalok maradnak ki minduntalan.
Már csak két dalt nem említtettem, nem is fogom őket, hiszen nem állták ki az idő próbáját, talán a legfanabb rajongók sem tudnának idézni belőlük egy árva sort sem. De ha valaki idáig jól számolt, annak egy nagy kilences számnak kellett kijönnie; ennyi szerzeményt tartalmaz a lemez. Ebből az A oldalon öt, még a másikon négy „darab” található. Ez egyrészt a bakelit-korongok játékidejéből fakad, másrészt – úgy tudom - amelyik banda tíz számot is feltett, arra hamar rásütötték a bélyeget: „igénytelen, nem dolgozza ki rendesen a számokat”. Legalább az egyik oldalon illett csak négy dalnak lennie.
És akkor összesen kilencből hét a lehető legnemesebb értelemben vett sláger: ez kérem, kutya jó arány!
