A Sum 41ban egy dolog volt számomra mindig is szimpatikus, mégpedig, hogy hasonszőrű kalipunk társaitól (lásd: Blink 182, vagy Good Charlotte) eltérően bele-belecsempésződött a zenéjükbe egy kis kosz, és dög. Persze emellett jelen volt náluk is az a gyermeteg vicceskedés, ami stíluskövetelmény ebben a műfajban, amit lehet szeretni, és nem is szégyen egészen addig, amíg az ember fia/lánya be nem tölti a nagykorúságot. Azontúl már kissé arcpirító dolognak hat negédes tinédzser problémákkal tarkított, három akkordos tika-tikára csirkepogózni. Legalább is szerintem.
A Sum 41 kicsit hasonlóképp gondolkozik – ahogy említettem, talán még az ő zenéjük növesztette a legtöbb szőrt a férfiasságukra- . Az élet is őket igazolja, ha azt vesszük, hogy a frontember gyakran tűnt fel bulvár lapokban Paris Hilton oldalán, és azért ez is sejtet egyfajta státusz szimbólumot, jelezve a Sum 41 nem lehet lúzer, ha Deryck Whibley luxus bulikon szürcsöli a pezsgőt, és egy kétes hírnevű, vér gazdag csajnak a sleppje –később Avril Lavigne férjura volt négy évig-. Ennyi volt a lábjegyzet, jöjjön a zene.
Először is: úgy tűnik, hogy a Green Day American Idiotjának váratlan sikere megrészegítette a kaliforniai punkereket. A Good Charlotte egy igazán szutyok albumot dobott ki Cardiology címen, több, mint háromnegyed órában, és tizenöt számban volt mérhető az a csöpögős nyáladzás, amit tavaly ránk szabadítottak. A Sum 41 sem aprózta el a dolgot, hiszen tizenhat dal lett belepréselve a Screaming Bloody Murderbe. Töltelék számok nélkül! Via Green Day. Ez pedig annyit jelent, hogy majd’ egy órán át élvezhetjük a fülbemászó, az egyszerűség kedvéért punk melódiáknak nevezhető muzsikát. Így azért egy kicsit tömény.
Balgaság lenne egyébként azt gondolni, hogy a Sum 41 egy nosztalgikus gumi punk válogatást csinálna a Screaming Bloody Murderből. Aránylag modern dolgok is vannak itt (értsd: merítenek az öt-hat éve zeniten lévő emo zenekarok munkásságából, mint pl.: My Chemical Romance, vagy a Fall Out Boy), és tanultak a nagy előd Green Day siker sztorijából. Ez pedig így néz ki: megmaradt a rebellis, gyors tempójú Sum 41 punk, néhol megvariálják az ütemet, és extra gitár talentumok is kijönnek az erősítőből, de nem átallnak zongorás akusztikus részekkel is színesíteni a Screaming Bloody Murder zenei palettáját. Itt-ott még a Muse, vagy az emo/punk muzsika térnyerésében hatalmas szerepet játszó AFI is beugrik. Nem rossz a végeredmény egyébként, de ott motoszkál végig a felemben a deja vu érzés.
Nem is igazán lehetne itt kategóriákba sorolni a számokat. Egyrészt a mennyiségük miatt, másrészt, mert lényegében az egész Screaming Bloody Murder ugyanabban a hangnemben pattog (néhol hömpölyög) végig, talán csak a Baby You Don’t Wanna Know garázs rockja szakítja meg a sormintát. Így sem rossz a végeredmény, de talán könnyebben befogadható lenne, vagy inkább jobban kijönnének az elkapottabb tételek, ha kevesebb dal lenne a lemezen. A számfelépítések is gyakorta ismétlődnek, és úgy alapjába véve olyan a hangulata a korongnak, mintha véletlenül koncept albummá emelték volna. Ettől eltekintve is totál vállalható a Screaming Bloody Murder. Aki meg élőben kíváncsi a Sum 41-ra, az látogasson el a Volt Fesztiválra, ahol tiszteletét teszik majd a kanadai punkerek.
