Hámozott, magozott cseresznye: Black Stone Cherry - Between Devil and the Deep Blue See

2011. június 13. - viliricsi

Kedves olvasó, ne szégyenkezz, amiért nem hallottál még e fura nevű formációról – bevallom, nekem is kimaradt az életemből, pedig jól kell(ene) ismernem széltében-hosszában a rockvilágot. Hogy a Black Stone Cherry (BSC lesz ezentúl e cikkben) miért nem tudott beleégni a rock-kedvelők memóriájába, az számomra nem is kérdéses...

Attila Szerkesztő úgy ajánlotta figyelmembe ezt az anyagot, hogy „íme egy neked való lemez”. Nekem speciel negyven év alatt sem sikerült rájönnöm, mi az igazán nekem való zene, inkább csak azt tudom: mi nem az...Szerkesztő Attila is minden bizonnyal a klippes kezdőszámot, a White Thrash Millionaret hallva gondolhatta ezt így. Ez ugyanis még teljesen rendben is volna; kicsit olyan „spanyol-viasz” szindróma. Ezt a refrént sokat hallottuk már, de ezzel együtt mindez belefér a „szóda nélkül is elmegy” kategóriába.

Azután itt megálltunk. A következő dal, a Killing Floor már Bon Jovi slágerekből (It’s my Life, livin’ on a Prayer) jól ismert „ugató szintivel” kezd, majd jön egy szintén egészen jól eltalált refrén, ez igaz. Attila Szerkesztő nem szereti, mikor őt is beleszerkesztem az írásomba – ki is szokta magát húzogatni – de most kénytelen vagyok leírni: elolvastam az előző BSC-albumhoz írott ódáját (azaz kritikáját), és egyet kell értsek vele: ez a zenekar Nickelback szindrómában szenved! A meglehetősen modoros ének is ugyanaz. Probléma viszont, hogy – bár nem olyan rossz a Nickelback – azért klónozni nem kéne, ez durva túlzás volna. Vagyis hogy már az.

Kérem szépen, a BSC zenéje a rádió-állomásoknak szól, és a szolid-szelíd de ugyanakkor rossz fiúkról fantáziáló lányoknak, harmincig bezárólag. Mert hogy az egész cuccot át meg át lengi az amcsi giccs-romantika, mikor az ifjú csávókám kölcsönkéri apuci autóját, a hátsó ülésre dobja ütött-kopott gitárját, és végigszáguld Kalifornián. Időnként megáll csajozni meg utcazenélni.

Nem véletlen, hogy a cd-t telezsúfolták ragadós unplugged jellegű dalokkal. Rögtön ott harmadikként az In my Blood, de ennél sokkal lejjebb adják a Won’t let go-val, majd a Like A Roll gördül nehézkesen. A Stayt, és az utolsó, country-paneleket is bőven magába foglaló All I’m Dreamin’ Of-ot hallgatván az ember azon gondolkodik, milyen halálos bűnöket követett el vajon előző életében, hogy ezt kapta?!

Az első két track-et követően a letaglózó lendület megszűnt; az ilyesfajta szerepet betölteni akaró számok – például Such a Shame címre hallgató – már kifejezetten laposak. A Change mintha a Good Charlotte rajongótábor megszólításának okán íródott volna, ellenben a Let Me See You Shake amolyan GNR-utórezgés – ez utóbbi még nem is olyan rossz, úgy látszik, a Guns n Roses-stílus fazonra szabhatóbb, mint a többi viselet.
Hogy a lemez általam vélt hangulatát közelebb hozzam az olvasóhoz, inkább arról, hogy mely esetekre ajánlom a BSC-t: ha éppen Új-Mexikóban jársz (ez gondolom, sűrün előfordul), és kellemesen bekarmolt állapotban (ez talán még sűrübben) eltévelyedsz egy helyi motoros-találkozóra, ahol éppen ez a zenekar van meghívva az esti ereszd el a hajamra, nos, akkor összekapaszkodhatsz a nagy darab bőrszerkós fickókkal, és ugrálhatsz, a lassú számoknál meg öngyújtózol.

Vagy itthon maradsz, és valamelyik budapesti bevásárló központban ténferegve (szintén mámoros állapotban) felszedsz egy pláza-cicát, berakod neki (a cd-t), ő boldog lesz a tudattól, hogy milyen vagány csaj, amiért a Kajla Minyonon kívül még ez is tetszik neki, és Te is örülsz a remény végett, hogy szép fokozatosan be tudod majd Őt vonni a saját(os) kis (rock)világodba.

Ami a legszomorúbb az egészben, hogy – akármilyen csúnyákat írtam – nem kell attól félnem, hogy ezerszám megvadult BSC rajongók fognak engem kicsinálni a cikk alatti kommentek keretei között. Ha mégis így lesz, annak csak örülök, mert szeretem megmozgatni a Rockstation olvasókat! Ami miatt hármasra felkerekítem osztályzatomat, annak okai az első két szám – illetve valami bűntudat-féle, amit azért érzek, mert nem igazán szeretem senki munkáját sem becsmérelni (még ha az időnként nem is látszik rajtam).

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr182975047

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

wovbagger 2011.06.17. 02:22:57

"miért nem tudott beleégni a rock-kedvelők memóriájába...?" - pedig egyszerű a képlet: unalmas, végteleneül unalmas és egysíkú ez is, és az előző lemezük is.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum