E cikk témáját látván bizonyára sokan továbbgörgetik az oldalt – nem hibáztatom őket, hiszen néhány héttel ezelőtt még én is ugyanezt tettem volna. Most viszont úgy érzem, ha késve is, de írnom kell róla, nem múlhat el enélkül az év.
Mivel a „depressziósok” ezidáig finoman szólva sem nyerték el tetszésemet, ezért ezt a kritikát „kiszerveztem” egy zsenge korú rajongójuk számára, aki amúgy rock-újságíró szeretne lenni. A kis hölgy viszont némi tépelődés után úgy döntött, gondolatai még nem elég jók a nyilvánosság elé való táráshoz. Sebaj, egy-két múlva, mihelyst megtalálja "hangját", szeretettel várjuk sorainkba!
Viszont ezzel elment egy kis idő, már jócskán benne voltunk az őszben, és én azon poénkodtam magamban, hogy a vízválasztóból időközben jégválasztó lett. A ’station az utóbbi időben naprakészségéről vált híressé, emiatt kissé „ciki” volt a helyzet, ezért a szőnyeg alá söpörtem a problémát. Pedig nem szabad a Depressziót szőnyeg alá söpörni. Olyan album lett a Vízválasztó, amely mellett nem lehet csak úgy lazán elsétálni.