Nem túl meglepő módon a népi babonák újévi tiltólistáján a házimunkák dominálnak, így rohadhat még egy napig a szemét a kukában, állhat halomban a mosatlan, de egy áporodott alsónadrág is durva rontást hozhat a ház népére, ha január elsején megy a mosásba, illetve a szárítókötélre. Ezzel szemben bizonyos tevékenységekkel érdemes bevonzani a tutit egész évre, ezért is fogy úgy a kondibérlet meg a jógahenger és brit tudósok már azt is bebizonyították, hogy a lencse fogyasztás a bankszámlánkat is puffasztja, jómagam viszont inkább koncentrált zenehallgatással igyekszem belőni a következő háromszázvalahány nap tematikáját.
A név kötelez, így nem holmi algoritmusok által összedobált Spotify playlist-el indítom az évet, hanem a lemezes szekrényről választok néhány feketén csillogó bakelitet. Mivel Chris Cornell “Rohadtul Isteni” című önéletrajzi kötete is a karácsonyfa alá került, így kézenfekvő módon ezúttal a könyvhöz igazítottam a soundtracket. Szóval jöjjön most egy némiképp formabontó albumsimogató néhány olyan lemezzel, melyeket hol lazábban, hol pedig erősebben fűz össze ez a koncepció.
Soundgarden - Ultramega OK (SST, 1988 / Sub Pop, 2017)
Mostoha sors jutott a Soundgarden bemutatkozó albumának a diszkográfiában, ami nem a dalok minőségének köszönhető, sokkal inkább a vékonyka megszólalás ültette a hátsó sorba ezt a remek lemezt, melynek végül a 2017-es újrakeverés szolgáltatott igazságot. A Screaming Life / Fopp EP párosát követően a banda gyorsan kinőtte a Sub Pop-ot és bár több nagy kiadó is szemet vetett a srácokra, végül a menő indie zenékre specializálódott SST lett a befutó.
A Black Flag főnök Greg Ginn által gründolt SST hiába volt tőkeerősebb a Sup Popnál, lemezfelvétel szempontjából a váltás elhibázott döntésnek bizonyult: az Ultramega OK eredeti keverése nyomába sem ért a Jack Endino által sokkal fapadosabb körülmények között rögzített Screaming Life-nak vagy akár a Fopp-nak, így nagyjából már a megjelenés pillanatától fogva téma volt az újrakeverés. A banda ismét Endinót találta meg a feladattal, aki a Flowert teszt jelleggel meg is csinálta, azonban az egyéb prioritások parkolópályára tették a projektet.
Szomorú egybeesés, hogy a frissített változat Chris halálának évében jelent meg végül, ugyanakkor valahol szívet melengető a gondolat, hogy még hallhatta miként kerülnek helyükre a dolgok Jack Endino állhatatos munkájának köszönhetően.
Ez a változat forog elsőként a tű alatt, ami nem csak azért csemege, mert végre tisztességesen szólnak az olyan személyes kedvencek, mint az All Your Lies vagy az Incessant Mace, de bónuszban ott vannak a szintén Endinóval rögzített karcos-dögös eredeti felvételek is.
Mother Love Bone - Mother Love Bone (Stardog / Mercury, 1992)
Andy Wood a grunge első vértanúja, nem mellesleg Chris Cornell egykori lakótársa és jó barátja, aki hasonló kvalitásokkal (kiemelkedő hangi adottságok, kreativitás és színpadi jelenlét) felvértezve tartott a lokális (el)ismertségből a világhírnév felé. A Malfunkshun és a Green River romjain megalakult Mother Love Bone a Soundgardenhez hasonló utat járt be, azonban Andy a debüt Apple megjelenését már nem érhette meg, 24 évesen életét vesztette heroin túladagolás következtében.
A simán csak Mother Love Bone-ra keresztelt lemez igazából az Apple 1992-es újrakiadása a Shine EP-vel megfejelve, egyben egy híd a 80-as évek spandex nadrágos tupír rockja és a grunge között, így a maga nemében úttörő szerepet játszott az alternative rock / metal zenék 90-es évekbeli felfutását illetően.
Wood a glam-rockban gyökerező extravagáns színpadiasságot és a Marc Bolant idéző ének témákat dobta be a közösbe, így a Mother Love Bone tényleg olyan, mintha a T-Rex nyomná a Pearl Jammel, ami Stone Gossard és Jeff Ament közreműködése fényében nem is annyira túlzó megállapítás. A tempós This Is Shangrila, a Stardog Champion, a Holy Roller vagy a Capricorn Sister azonnal hatnak, a mélabús seattle-i életérzést viszont mégis inkább az olyan lassú szerzemények közvetítik, mint a Bone China, a lúdbőröztető Man Of Golden Words vagy az elszállós Crown Of Thorns.
Andy halálát követően Chris Cornell aztán összehozta a Temple of the Dogot tragikus sorsú barátja tiszteletére, ahol Gossard és Ament mellett már ott penget Mike McCready, illetve egy bizonyos Eddie Vedder nevű fazon is vokálozik a lemezen, a többi pedig már (rock)történelem…
Nirvana - Bleach (Sub Pop, 1989)
A Cornell könyv megemlíti, hogy ugyan Kurt Cobain általában elég kritikusan nyilatkozott egyes pályatársakról (a Pearl Jammel szembeni furkálódása elég jól dokumentált) a Soundgarden nem volt célkeresztben, sőt mi több az Ultramega OK ott volt a kedvenc lemezei között és bizony Chris is hasonlóan lelkesedett a Bleach-ért (a minden bizonnyal házilag trikóvá alakított Nirvana pólója, amit számos fotón megcsodálhatunk tökéletes szimbóluma a két világ találkozásának).
(Fotó: Alison Brown)
Azon túl, hogy egy csodaszép zöld színű vinylre préselt Bleach is része a háztartásnak ez a kölcsönös tisztelet is kapásból indokolná a Nirvana debüt szerepeltetését ebben a felsorolásban, de még megfejelem egy kis plusz infóval a dolgot: miután Hiro Yamamoto otthagyta a Soundgardent a banda Jason Evermant húzta be a basszusgitárosi posztra, aki később a Bleach borítóján úgy kapott alkotói kreditet, hogy egy hangot sem fogott le a felvételek során, ellenben kb. hatszáz dolcsival támogatta a produkciót.
(Egyébként nekem is ez a kedvence Nirvana lemezem szóval emiatt is itt a helye!)
Mudhoney - Every Good Boy Deserves Fudge (Sub Pop, 1991)
Ahogy haladok a könyvvel Mark Arm neve nagyjából minden fejezetben rendre felbukkan, ami nem is csoda, hiszen minimum a Green River óta akarva-akaratlanul ő a grunge színtér egyik központi figurája (egyes források szerint maga a “grunge” kifejezés kontextusba helyezése is Marktól eredeztethető).
Ebbe a proto-grunge válogatásba persze jobban illene a Superfuzz Bigmuff, azonban szerény gyűjteményemből az a lemez sajnos hiányzik, de itt van helyette az Every Good Boy Deserves Fudge, ami a 91-es évszám dacára még a globális hype előtti megjelenésekhez sorolható (egészen pontosan 1991 júliusában jelent meg, míg a Nevermind csak szeptemberben resetelte a zeneipart).
Nem is nagyon volt cél a Mudhoney részéről a világmegváltás, sőt mi több már túl is lendültek ezen az egész grunge dolgon és csak simán egy fasza fésületlen garage rock lemezt akartak csinálni, ami végül elég jól teljesített eladások tekintetében kihúzva ezzel a slamasztikából az éppen vergődő Sub Pop-ot.
Steve Turner gitáros szerint ez a legjobban sikerült lemezük és ezzel én nem is vitatkoznék, inkább csak simán feljebb tolom a hangerőt.
Soundgarden - In & Out Of The Cage: The 1990s Radio Broadcast (Prime Vinyl, 2018)
Hogy meglegyen a keretes szerkezet az újévi lemez turkáló záró darabjának ezt a dupla vinylre préselt élő felvételeket tartalmazó válogatást vettem le a polcról. Az első lemez az 1992-es Lollapalooza bremertoni állomásának a lenyomata, míg a második korong dalait a bostoni Paradise Rock Clubban rögzítették 1990-ben.
A Lolla-korong hozza is rendesen a fesztivál hangulatot, Chris a dalok között, hol a Jim Rose Circus freak showját promótálja (külön kiemelve a péniszre csomózott kötéllel elkövetett bungee jumpingot), hol meg nadrág-dobálásra buzdít, vagy csak simán ellentmondásos jótanácsokkal látja el a közönséget (”Get drunk but drive safe”).
A műsor is hasonlóan színes: az előadás gerincét a Louder Than Love illetve a Badmotorfinger dalai adják, amibe belefér egy Smells Like Teen Spirit betét a Slaves & Bulldozersbe csomagolva, illetve Eddie Vedder is feltűnik a színpadon aki az Outshined-ban hasztalan igyekszik túlénekelni a csúcsformában teljesítő Chris Cornellt.
A Paradise Club-os fellépés hangminősége sajnos hagy némi kívánnivalót maga után, így inkább kordokumentumként működik, illetve a könyvben taglalt korai klubkoncertek hallható-tapintható lenyomata, egyszóval a tökéletes szemléltető eszköz a tananyag mellé.
A tű már a kifutó sávon serceg, részemről soha rosszabb évkezdést, így ezúton kívánok minden kedves Rockstation olvasónak sok jó zenében (is) gazdag újévet!
