Hasonlatos az elképzelés a Live At Montreaux DVD sorozathoz, amit szintén az Eagle jelentet meg a jazz fesztiválon fellépett sztárok fellépéseivel.(Korn,Gary Moore, stb..) Egyébként a Soundstage sorozatban megjelentek között,-Tom Petty , Heart, Foreigner,Sheryl Crow és még számtalan név,- talán pont Billy cucca a legvadabb! Ha-ha!

Ha már itt tartunk nálunk is elkezdhetnék kiadni végre a különböző helyszíneken felvett eseményeket. Például a Koncertek az A38 hajón című műsorban a köztévén leadott G.B.H., UK Subs, Mistery Gang bulik, meg az olyan már már kincsnek számító archív felvételeket, mint a 1997-ben a Szigeten rögzített és az M2-ön vetített Mötörhead fellépése, a Faith No More-ról már nem is beszélve. Szóval lenne miből szép szerével válogatni, de hát mi nem vagyunk sem Amerika, sem Anglia.(Hál isten, jegyzem meg…)

 

Na, de vissza az aktuális recenzió tárgyához, amikor megpillantottam, hogy DVD 5-ös lemezre égették a biteket-bájtokat felszaladt a szemöldököm. Nem elég, hogy  réges rég a Blu-Ray korszakban jártunk már akkor is, de hogy még egy átok dupla rétegű lemezt is sajnáltak a projekthez, az azért furcsa. Mondom, már 2009 legvégét írtuk ekkor! Azért nincsen nagy probléma, minden a helyén van csupán az extrák maradtak le a lemezről. Persze ezt mind magyarázhatja a szolid árképzés vagy fordítva. Mindenesetre mind a mai napig beszerezhető a kiadvány igen kedvező áron és persze érdemes is megvenni.

 

A lemezen - a helyszűke ellenére - találunk Dolby Stereo-t, Dolby 5.1-et és még DTS hangsávot is. Valahogy rápréselték… Egyébként kicsit közelebbről megvizsgálva a dolgot egyszerűn kicsit lejjebb vették az egy-egy egységre szánt adat mennyiséget.

 

Talán egyedül a hangzásban tűnhet fel a dolog, ugyanis itt kicsit halkabban szól a sima Stereo, de ha az ember átvált DTS-re, ott már azért hasítanak a hangszerek. Ápropó hangszerek: ezen a koncerten még ugyanaz a felállás játszott, mint nálunk a Pecsában, tehát a régi-régi visszatért, zseni és harcostárs Steve Stevens gitáron, egy fiatal dobos Brian Tichy (Whitesnake, Ozzy) egy nagydarab indián Stephen McGarth és egy szintén nagy név a szakmában Derek Sherinian billetyűn.(Dream Theather,Planet X).

 

Mondanom sem kell, nagyon jó formában van a csapat és Billy hangja is ok-s. A látványra is fordítottak gondot, vannak rendes fények, sok kameraállás (persze fókuszban Billy és Steve Stevens van, ez érthető is) és persze megmutatják a nagy keblű rajongó csajszikat is az első sorokban. A főmenüben kifejezetten idegesítő a végtelenített nyekergése az énekesnek, de az indításkor persze minden a helyér kerül. Speciel - pont erről - a szerkesztők végre leállhatnának, hogy találomra kiválasztanak egy részletet és azt nyomatják, amíg az ember meg nem őrül (vagy ki nem húzza gyorsan a játékost) legyen akkor inkább álló menü, és kuss alatta.

Kicsit a dal listáról is szólva, sajnos az anyag durván vágott. Sok jó nótát kikukáztak pl. Cradle Of Love, To Be a Lover, Mony Mony, de még a Van Halen Jump-ja is az enyészeté lett,-mondjuk ezt tudjuk be jogdíjas problémának. Na, de a többi? Nem is igazán értem a dolgot, hiszen a Youtube-on ezek egy része megtalálható a koncertről és DVD-n is elfértek volna. (Blu-Ray változatról nem is beszélve…)

 

Öröm az ürömben, hogy így is maradt több mint 70 perc játék idő olyan dalokkal, mint a kiválóra sikeredett visszatérő Devil's Playground lemezes Super Overdrive és Scream, a White Wedding,a Dancing With Myself, a Touch My Love (állat szöveg!) a Rebel Yell, a Blue Highway, sőt kapunk még egy (akkor) új andalítóan szép szerelmes–tépelődős  dalt is a Cry képében. Lehet mondani, hogy ez túl csöpögős, meg férfiatlan, de szerintem annyi ratyi, béna, mű-hős szerelmes pop sláger születik mindenféle érdemtelen előadótól, hogy Billy fiút igenis becsülni kell, hogy még képes ilyenekre.

  Nem beszélve a jó öreg, glamszter megjelenésű Steve-ről, hát ő aztán tényleg nagyon tud gitározni, ezt el kell ismerni. Még egy kicsit a fogaival is megpengeti a húrokat a Blue Highway alatt, na meg persze a feje mögött is, csak a mihez tartás végett.

 

Talán sokaknak furcsa lehet, hogy pont Billy Idol DVD-vel foglalkozunk, de aki egy kicsit is ismeri a dolgaikat az tudja, hogy az első hallásra egyszerűnek tűnő dalok mennyi zenei finomságot és keménységet hordoznak. Ezekben kulcs szerepe van a gitáros-zeneszerzőnek, aki a mai napig megőrizte a képességeit és nem vált belőle egy szottyos remegő kezű öregember. Mint ahogy Billy sem, hiszen az idén 56. (!) életévét betöltő énekes, már ekkor is az 53.-at taposta és szinte csak az arcát barázdáló ráncok árulnak el valamit a koráról. A valószínűtlenül szálkásra gyúrt frontembernek (mikre nem képes 3-4 személyi edző! Ha-Ha!) hál istennek nem sikerült tönkre tennie magát olyan szinten, mint egyes sztároknak (lásd Mickey Rourke, Axl Rose) pedig ő is rajta volt rendesen, hogy sikerüljön…

 

Ha már itt tartunk meg kell emlékezzünk, csak a tisztán látás kedvéért, hogy a mi Billy fiúnk még nagyon rég a 70-s években kezdte a szakmát nem máshol, mint a punk egyik őshazájában, Angliában.Tehát a klasszikus punk rock egy valóban autentikus figurájáról beszélünk. 1976-ban alapította meg többedmagával az azóta legendássá lett punk zenekarát a Generation X-et.

          

Ezekből az időkből mindig eljátszanak egy-két dalt, itt is elhangzik a jó fogós kis punk rock Ready Steady Go és az általa a legjobb Generation X dalnak tartott Kiss Me Deadly.

 

Billy 80-s évek elejéről lépet szóló pályára és katapultálta magát a slágerlisták élére, nem hiába szokták power pop-nak nevezni a stílusát, de persze a sikerek hatására sem veszett el a lázadás a zenéjéből és a személyiségéből. Summa summarum én azt mondom, aki kíváncsi egy profin rögzített, jó hangulatú koncertanyagra, jó dalokkal, remek zenészekkel az ne késlekedjen, nyugodtan beruházhat a DVD-be.

 

billyidol.net/