Az évek múlásával teljesen elmúlt nálam a fesztiválok iránti lelkesedés és felváltotta a csendes elhatárolódás mindentől, ahol tömeg, állandó zaj és mérhetetlen mennyiségű por van. A világon kevés olyan előadó koptatja a deszkákat, akik kedvéért feladnám köbe vésett elveimet, de a tegnapi nap több okból is kivételt jelentett.
 
20 éve, a Népstadion szent gyepén állva élhettem át előszőr azt a csodát, amit a Faith No More számomra nyújt. Az első számtól, amit hallottam tőlük, elkötelezett rajongójukká tettek és ahányszor lehetőségem volt, mindig megnéztem őket, ami 6- vagy 7 alkalmat jelentett ez idáig és soem csalódtam bennük. A másik ok pedig az volt, hogy a napokban egy rövidke pamflet formájában tudatta a zenekar a nagyérdeművel, hogy ismét befejezik pályafutásuk ezen zenekarra vonatkozó ténykedését.

Ha másért nem, hát ezért nem sok választásom maradt, irány Sopron. Rutinos vén rókaként, remek túlélési stratégiát követve jutottam el a napsütötte délutántól az este 22 órás kezdésig. Időközben olyan tudatromboló szörnyetegekbe futottam bele, mint Katy B vagy a Simple Plan. Akik engedélyezték ezen előadóknak, hogy lemezeket gyártsanak, majd azt kinyiltakoztathassák ilyen volumenű fesztiválokon, azokat az éppen sztárstátusban leledző Vizólászló mellé ültetném.

A megfelelő mennyiségű vodkaszóda elfogyasztása lassan immunissá tette hallójáratom, de így is nagy kihívás volt ez a délután. A kezdés előtt negyed órával elfoglaltuk a lőállásainkat és vártuk, hogy a felravatalozott (nem vicc) színpadra tévedjenek az est fénypontjai. Ez nem ment simán, mert jó 20 percet csúsztak. Viccesen megemlítettük, hogy biztos meccset néznek és láss csodát, azt tették. Ez egy NAAGY feketepont, kedves FNM, hiszen én is inkább a fotelomból ülve szurkoltam volna a taljánok sikeréért, ha ők nem találják ki, hogy richtig ezen az estén búcsúznak el hazánk fanjaitól.

Aztán a zenekar 4/5-e csak felkeveredett a színpadra és belecsaptak a Woodpecker From Marsh-ba, ami remek kezdés volt, imádom azt a számot. A hangzás szörnyű volt, gitár sehol, dob túlharsogott mindent. Meglepő volt, hogy Mike Bordin az egész est folyamán mennyire pontatlan volt, Néha azt hittem, hogy Lars Ulrich ül a dobok mögött.

Egy 1968-as Tom Jones nóta, a Delilah andalító taktusaira csak a deszkákra vergődte magát Patton tábornok is, aki fél szemmel a színpad szélére helyezett tévén követte figyelemmel, ahogy Merkel kancellár az almazöld blézerébe törli krokodil könnyeit, hiszen hazája fiai igencsak égtek, miközben itten éppen egy búcsúkoncert vagy mifene zajlott.

Aztán valahogy csak beindult a buli, szépen sorjában jöttek az átmozgató tételek, mint a From Out of Nowhere vagy a Land of Sunshine. A Caffeine is lement, ami az egyik legnagyobb kedvencem. Aztán egy huszáros vágással beillesztették az eddig remekül közreműködő közönség demoralizálására szolgáló Evidencet. Semmi bajom a nótával, de érzésem szerint egy remek dinamikát törtek meg ezzel, amire semmi szükség nem volt a koncert ezen szakaszában.

Last Cup Of Sorrow, Diggin the Grave, Epic következett. Számomra nem tűnt elég erősnek a produkció, több sebből vérzett. A zenészeken sem éreztem az önfeledtséget. Patton sem hozta a pszichó formát, elég visszafogott volt, akárcsak Billy Gould vagy Roddy B. A pár évvel ezelőtti Szigetes buli szerintem jobb volt, bár azért ezt is élveztem, amennyire erőmből futotta, de végig az volt az érzésem, hogy itt inkább rajtam múlik a dicsőség, mint a zenekaron. Ha hajlandó vagyok átsiklani a bosszantó hangzás, a megszokottnál visszafogottabb színpadi teljesítmény felett, akkor sikerrel járhatok. Az Easy-vel ki lehet kergetni a világból, jelen esetben elmentem volna egy újabb vodkaszódáért, de mivel elől álltunk, így inkább csendesen hallgattam, amint a közönség végre kieresztheti hangját, tekintve, hogy toronymagasan ezt a nótát ismerték legtöbben. Az andalító muzsikára egy ritmusban dülöngélő tömeget elnézve azt kívántam, bárcsak egy agybaszott nótával folytatódna a műsor, hogy eltűnjön az arcokról ez a szörnyű áhítat.

Imáim meghallgattattak, mert a Cuckko for Caca következett, amit nagy jóindulattal sem lehet az Easyvel egy lapon emlegetni. Innen már hamar jött a koncert első beszüntetése, amit még olyan imádott dalokkal tettek emlékezetessé, mint a King for a Day vagy a The Gentle Art of...

A Just a Man-t Mario Balotellinek címezte Patton tábornok. :) A ráadás első szakasza egy bő lére eresztett Midlife Crisist eredményezett, ami számomra roppant hervasztó volt, de a közönség ettől még imádta. Elköszönés, letotyogás. A közönség lassan szétszéledt, de hőseink itt még nem adták fel a harcot. Úgy érezték, ezzel nem engedhetik útjára rajongóikat, emlékezetessé kell tenni az esté. Nos, aki itt arra számított, mint pl. én, hogy azért csak megkapja a Surprise-t vagy a We Care a Lot-ot, az akkorát tévedett, mint ide 'lacháza.

A Faith No More sosem volt híres arról ,hogy meg akarna felelni bármiféle elvárásnak, többek között ez a különcség, a mainstream számok közé betuszakolt őrület az, ami számomra időtállóvá és imádottá tette a zenekart és persze Mike Patton markáns és szuggesztív léte, ami egy ilyen nehéz és mély zenét szerző zenekarnál talán a legfontosabb. Tehát bónusz uccsó nóta: Pristina!!!

Egy átlag FNM hallgató csak tátogott, mint hal a szatyorban és én sem erre számítottam, de szerintem kiválóan jellemzi ennek a zenekarnak a hozzáállását. Elbúcsúztunk egymástól, és ha ez a koncert nem is, a zeneiparban eltöltött több mint 20 év és az eddigi felejthetetlen koncertek, lemezek örökre beírták a zenekart a Rock Nagy Történelem Könyvébe.
 
xRest In Peacex

Setlist

Woodpecker From Mars
(Delilah's Tom Jones Snippet)
From Out of Nowhere
Land of Sunshine
Caffeine
Evidence
Last Cup of Sorrow
Digging the Grave
Epic
Easy
(Commodores cover)
Cuckoo for Caca
Everything's Ruined
The Gentle Art of Making Enemies
King for a Day
Ashes to Ashes
Just a Man
(Dedicated to Mario Ballotelli)

Ráadás:
Midlife Crisis
(C'est La Vie Snippet)
Why Do You Bother?
(Niggas In Paris snippet; … more)

Ráadás 2:
Pristina

Fotók: Magasi Dávid, www.kisalfold.hu