Nagyon vékony a határ a totális kakofónia és a végletekig összetett zene között. Ezen a vékony mezsgyén halad a Periphery. A 2005-ben alakult marylandi banda annak a modern és poliritmikus zenei stílusnak megteremtője (a Meshuggah és a Sikth mellett), amit ma csak úgy hívnak röviden: djent. És noha idestova 12 éve vannak jelen, csupán a második nagylemezük a július 3-án megjelent Periphery II: This Time It's Personal címet viselő album. Az előző, 2010-ben kiadott lemezük nem volt piskóta, így nagy várakozással voltam az új lemez előtt.
A lemez majd' hetven perc hosszú, és nem bónuszokkal, és speciális távol keleti verziókkal, ami nagyon üdvözítő; ugye hogy meg lehet tölteni tartalommal egy CD-nyi időt. Tény, hogy az "agyas zene" jelenleg a fénykorát éli, és rengeteg zenekar használja a stílusra jellemző elemeket, de a Misha Mansoor által életre hozott formáció nagyon érzi ezt a pályát. Rengeteg a profin elhelyezett téma- és hangulatváltás egy-egy dalon belül. Nem elég, hogy az egyes etapok között van teljes hátraarc, de ezt megcsinálják egy tételen belül is. Ettől lesz az, hogy nem tudom, hogy hányadszor hallgatom végig a lemezt, de hihetetlen módon nem tudom megunni. Ennek a prototípusa a Have A Blast, mindjárt a korong elejéről: egy kicsit hamiskásnak tűnő hegedűdallamból hirtelen megérkezünk az üvöltözős reszeléshez, majd némi djentelés után kicsi "űrmetál" utánérzésű középrész, aztán persze visszajövünk durvulni a végére. Ez a típusú összetettség természetesen nem fér bele néhány percbe, a tracklist 14 eleméből 8(!) van öt perc felett. A lemezen több vendégzenész is szerepel, a Have A Blastnél például Guthrie Govan segít be gitárszóló fronton. A Facepalm Mute alatt nincs ennyi ugrás, de - vagy pont emiatt - egy sokkal könnyebben értelmezhető zene, valamint a baromi jól sikerült refrén miatt már-már slágergyanúsnak is mondanám (ha nem tudnám, hogy ilyen zenét az életben nem játszanak le rádióban...). A Scarlet volt az első anyag, ami kikerült a webre az új lemezről:
Persze magánvélemény, de bírom az olyan albumokat, ahol az dalok között nincs szünet, hanem összemossák a határokat. Periphery is alkalmazza a módszert jópár helyen. Ettől még inkább azt éreztetik, hogy itt nem csupán dalok egymás után soráról van szó, hanem egy átgondolt, ötletes és megtervezett kiadványról van. És mint ilyen szinte kötelező, hogy a dalok sorrendje meghatározza az egész lemez hangulatának, mondanivalójának pályáját. A pálya csúcspontja a Make Total Destroy és a Erised környékén van. Míg a Make Total Destroy egy bömbölős-üvöltős arcletépős energiabomba, addig a Erised az album legdallamosabb, leglágyabb tétele Spencer Sotelo zseniális énekfutamaival és a Dream Theater-es John Petrucci közreműködésével. Végre itt kihasználják Sotelo hangjában rejlő lehetőséget.
A 13 Mile Zero életrajzi ihletésű szerzeményt érdemes még az album végéről kiemelni. Valószínűleg pont emiatt sokkal emócionálisabb a hangvétele, nagyon sodrós, lendületes tétel Wes Hauch gitárszólójával kibélelve.
A komplex rendszerben gondolkodást már kiemeltem korábban, viszont egy másik, ezt alátámasztandó vonulatot még nem: a japán utalásokat. Az album kezdő és utolsó dala (Muramasa, Masamune) valamint a Ragnarok a cím alapján szövi be japán kultúra egyes elemeit. Egy másik közös elem ezekben, hogy a szövegben is visszatérő szófordulatokat találunk.
Azt félretéve, hogy nagyon bejön a cucc, és azt, hogy nagyon rákattantam mostanában a stílusra, azonban meg kell jegyezni, hogy néhol azért fel-feltűnnek a sablonosság jelei - egy példa erre, hogy párommal kocsiban hallgattuk a lemezt, és a Ragnarok-The God Must Be Crazy-Make Total Destroy etap alatt nehezményezte, hogy "minden dal ugyanúgy kezdődik..!?" Persze ennyire nem sarkos a probléma szerintem, annyi negatívumot azonban mégis fel tudok hozni, hogy talán egy idő után túlságosan kiismerhető, hogy mikor kell érkeznie egy 'breakdown'-nak, váltásnak.
Ettől függetlenül ez egy tuti album, nagy siker a tengerentúl is, és hallható a fejlődés az előző nagylemezhez képest is. Mindenképpen jár az ötös, különösen ajánlott!
Október 23-án a zenekar elcsíphető a Dürer Kertben (Facebook szerint Dürer Kurt..) a Between the Buried and Me és a The Safety Fire társaságában.
