A 2000-ben alakult svéd Witchcraft az eddigi (ha igaz, már csak énekes) énekes/gitáros Magnus Pelander "találmánya". Új lemezükre, amely Legend címre hallgat, 5 évet kellett várniuk a csapat rajongóinak. Első 3 lemezük zeneileg, hangulatilag a 60-as, 70-es évek pszichedelikus rockzenéjének tökéletes lenyomata. Rendesen rágerjedtek a srácok a múltidézésre. Lelki szemeim előtt látom, ahogy vadul túrták a netet régi hangládák és fejek után kutatva, a hitelesség mérhetetlen vágyától hajtva. Orgonafutamokban, emelkedett oktávú énekdallamokban, erős, mocskos, harmonikus gitártémákban bővelkedő lemezeik hamar meggyőzték az embert, hogy a srácok szívvel-lélekkel játsszák a doom-ot.
Legutóbbi, 2007-ben megjelent és The Alchemist címre hallgató lemezük óta rendesen felfordult az élet a bandán belül. Először is elég nagy vérátömlesztésen esett át a tagság. Ola Henrikkson basszer kivételével Magnus a maradék zenészeket új tagokra cserélte, így csatlakozott a Witchcrafthoz Simon Solomon és Tom Jondelius gitáros és Oscar Johanson dobos. Az eddigi lemezeket megjelentető Rise ABove Records-ot a Nuclear Blast váltotta, kiknek égisze alatt egészen más stílusú és státusú csapatok futnak. Ezzel a húzással feljebb lépve egy kategóriát, bizakodhatnak megfelelő promócióban, turnékban és bevételekben.
Jens Bogren producer segítségével 9 (egyes kiadványokban 10) számot rögzítettek. Az első, ami egyből fejbe vágott, az a hangzás. Sokkal teltebb és erőteljesebb, kevésbé pszichedelikus, mint elődei. Az énektémák valami csodák! Szívfacsaró, könnyfakasztóan epikus. A gitárok hol sírnak, hol szakítanak de teszik ezt tökéletes harmóniában és egyensúlyban. Az alapok erősek, kellően mélyek és szintén frissen hatnak.
Érezhető a törekvés egy sokkal szélesebb hallgatói közönség megszólítására, megnyerésére. Teszik mindezt olyan szintű hitelességgel és tökéletességgel, hogy szem nem marad szárazon. Megvallom őszintén, eddig a Witchcraft nekem egy kópia kópiájának tűnt, semmi eredetiséget nem fedeztem fel bennük. Amit csinálnak, ahogy csinálják az tökéletes, de nekem pont ez a frissesség, plusz energia, ez a mágia hiányzott. Már a nyitó Deconstruction elvarázsolt és ez tételről tételre fokozódott. Aztán újra és újra. Tegnap este óta egyszerűen semmi másra nem vágyom, csak hogy induljon az elejéről. Csupa kiváló nóta, egy felesleges hangfoszlány nincs a lemezen a Dead End-ig bezárólag.
Eddig kerültem a hasonló kijelentéseket, de így októberhez közeledve megkockáztatom: ez a lemez ebben a roppant erős évben, aminek 3/4 részét letudtuk,minimum top3-ban benne van. Van még hátra pár nagyon várt megjelenés, elég a Converge-re vagy a Graveyard-ra gondolni, de ott hellyel-közzel tudom mit várhatok és nagy valószínűséggel meg is kapom, de itt az a helyzet, hogy a várakozásomat messze túlszárnyalták és a Legend-el teljesen levettek a lábamról. Megatíz, kötelező!
