RockStation

Gyermekkorom legszebb dalai I.: Biohazard - Urban Discipline (1992)

2012. október 10. - Ddamm

biohazard_urban_discipline_front.jpg1992-ben éppen 20 éve jelent meg a Brooklyn-i Biohazard korszakos lemeze a Urban Discipline. Ki ne emlékezne azokra a szép korai 90-es évekre, amikor csak úgy burjánoztak az undergrounból feltörekvő zenekarok létlégyen szó akár az öreg, akár az Atlanti óceán túloldalán lévő kontinensről.

A Biohazard tulajdonképpen a korai New York HC és a Hip Hop elemekből szőtt egy sajátos katyvaszt, amivel egy egészen friss generációt tudott megszólítani. Sokáig tartotta magát az a nézet a régi HC arcok vagy, ahogy őket hívták a” stílus rendőrség” között, hogy  Biohazard a stílus,-mármint a HC stílus-kiárusítója. Lehetett ebben némi igazság, de tény, hogy az ő sikereik nyomán és néhány újabb hullámos orthodox HC csapat által ismét a reflektorfénybe került és újra esélyt kapott nagy közönség által elfeledett stílus.

De, hát mindig ez van, amikor megjelennek az új trónkövetelők és a kiégett, megcsömörlött kollégákból csak a szakmai irigység és a sikertelenség frusztrációja beszél. Arról nem is szólva, hogy az idő a fiúknak dolgozott, hiszen mára ugyanúgy a színtér integráns részei, ahogy a korai lemezeik is klasszikusai a műfajnak.  Abban azt gondolom nincsen vita, hogy a 1987-ben alakult banda 90-s évek közepén érte el sikereik csúcsát, és ahogy lenni szokott innen következett a hanyatlás időszaka, majd hamarosan a feloszlás is 2000-es évek közepén, aztán az újjáalakulás valamivel később.

Mivel az „aranykor” után mindig is állt a bál a zenekar háza táján, így nem is bonyolódnék ebbe bele, nem is ez ezen cikk  tárgya. Inkább megpróbálom kidomborítani az akkori korszak hipnotikus hangulatát a klasszikusnak mondható Bio pólókkal és kötött sapkákkal, piros-kockás flanel ingekkel, Martens bakancsokkal és az elmaradhatatlan Bundeswehr gyakorló gatyákkal.

Ha ezen felszerelésen végigmegyünk, a lelki szemeink előtt már látjuk is korszak proto-HC-sát, aki a haverokkal nyomul péntek este a Total Carban. Istenem, ki ne emlékezne, aki akkor már élt és betöltötte minimum a 13-mat, hogy mekkora hely volt a nyugati Total Car!  A világ szégyene,- és szentem ezzel nem vagyok egyedül -, hogy most ócska püffögős, még kívülről is villódzós, gagyi, vásári diszkó üzemel kivénhedt, szétginázott milfekkel,  Budapest valaha volt legpatinásabb és kultikusabb rock mulató helyén. Tudom, tudom változnak az idők, de valahogy akkor is hiányzik és egyre inkább kiszorulóban vannak sajnos a rockos beállítottságú szórakozó helyek. (lásd mit csináltak az E klubból a Ligetben, egyszerűen botrány…)

biohazard2.jpg

Szóval vissza a TC-hez, a kétszintes rock mulatóban rendszeresen forogtak olyan csapatok dalai, mint a Pantera, Biohazard, Sepultura, Machine Head ,RATM, Beastie Boys stb. Emlékszem egyszer egy alkalommal, amikor nyitás után nem sokkal érkeztünk a helyszínre, épp a Biot-ól forgott a Mystaken Identity és a szinte tök üres tánctéren nem más ropta, mint a Blind Myself-es Tóth Gergő, ráadásul, ha jól emlékszem még a lába is be volt gipszelve! Na ez a hardcore! Ez a jelenet, így ahogy van megmaradt bennem, pedig nem tegnap volt…

Olyan kakaó volt a zenében, hogy azonnal akartam hallani az egész lemezt. Nemsokára be is szereztem az akkori szokásos módon Takt kazettán és tényleg nagyon jó volt, valami egészen más, mint amit addig hallottunk. A kazi persze körbe járt az egész társaságon.50278_33487435987_1440919_n.jpg A lemeznek már a hangzása is nagyon izgalmas volt: jó nyers, dob orientált, zsizsegős gitárokkal, de tisztán megszólaló szóló részekkel, vad tempókkal és bólogatásra késztető ütemekkel. És ami még fontosabb, nincs töltelék a lemezen! Azért ezt nem sok lemezről mondható el mostanában.

Delejes gitártémával nyit a lemez a Chamber Spins Three-vel és már itt kiviláglik, hogy a srácok mennyire érezték az ÜTEMET-így végig nagy betűvel -, szinte fel sem tűnik az embernek , hogy két gitár van a csapatban, szinte mindent a dob és a kongó basszus ural. A másik csodálatra méltó dolog, ahogy a dobtémákat szinte az énekre írták (vagy fordítva), tényleg iszonyat lüktetést adva ezáltal a zenének,akárcsak egy hip-hop csapat. No, nem rap-metálról van szó természetesen, azért nem ilyen egyszerű a képlet.

Másodiknak érkezik a nagy nagy sláger, a klipesített Punishment Dolph Lundgren elmélkedésével az elején. Itt is felváltva kapjuk a ritmikusabb és a pörgősebb betéteket, amik minden alkalommal heves ugrálásra késztette a Total Car ifjú hardcore-osait.

Harmadiknak a Shades Of Gray-t kapjuk, ami meg engem késztetett és mind ami napig késztet heves mozgolódásokra. Mindenképp ki kell, emeljem a dobos Danny Schuler játékát, egyszerűen fantasztikus, ahogy a kis csákó érzi a ritmust és közben még zseniálisakat is pörget és persze  a duplázóra is akkor lép oda ha kell. Másik erős pontja csapatnak nyilván az emlékezetes gitárszólók elkövetője a Bobby Hambel lenne, de ugyanúgy nem működne a dolog egy jó bőgős és ritmus gitáros az az Evan Seinfeld és Billy Graziadei nélkül sem.

Eztán érkezik két hip-hop-osabb tétel a Business és a Black And White And Red All Over, de persze ezek ismeg vannak azért némileg bolydítva.

A Man With A Promis-sel megint felpörög  a tempó, talán itt hallani ki a fiúk kissé hagyományosabb dalírási,-kis túlzással rockosnak is nevezhető stílusát: vannak elénekelt refrének, nem csak csorda vokálok, némi dallam kísérlet,húzós középtempó. A nyomasztó Disease-el zárul az „A” oldal, amiben elereszt egy kis hangulatoldó gitárszolócskát a jó öreg Bobby Hambel.

A „B” oldalt a címadó nyitja a maga röpke több mint 5 és fél percével, ami talán a lemez legkomolyabb és legösszetettebb tétele és persze a leghosszabb is. („jujj ez túl hosszú, ez így már nem is lehet hardcore!!”- mondhatták akkoriban…) Nem kell progresszív rockra gondolni , de tényleg figyelemre méltó, ahogy ezekből a viszonylag nem túl bonyolult témákból egy ilyen epikusnak mondható dalt összeraktak a fiúk.

Utcai hangokkal és sziréna zajjal kezdődik, majd súlyos tamozást követően szélvész tempóba csap át a dal, amely aztán lecsillapszik kissé a verze-refrén alatt, hogy aztán a közepén visszatérjenek az utca hangjai és ismét veszett tempóba csapjon át a szóló alatt. A végén a nyitó rész visszatérése zárja keretbe a számot,- mi ez, ha nem mesterien összerakott dal szerkezet, nem igaz?

Biohazard+BH3.jpg

A Loss lírikus gitározgatással kezd, aztán megint jönnek a hip-hop-os ütemek, pogózós részek, ha jól számoltam itt is vagy 4-5 féle tempót, dal témát stb variálgatnak. Nem mellesleg a Robb Flynék (Machine Head) anno sokszor hangoztatták milyen hatással voltak rájuk Biohazard zenéje (a korai fotókon is rendszeresen Bio polókban feszítenek) és ez nem csak a groove-os megközelítésben és esetleg az ének témákban jelentkezett hatványozottan, hanem a változatos dalszerkezetekben is. A már fentebb említett Mistaken Identity is kisebb intróval, rendőrségi rádióforgalmazással indít, amiből egy brutális kétlábgépes zúzás indul ki, majd beindul a szélvész hardcore tempó és végéhez itt is hozzátapasztottak egy teljesen különálló részt, ami szintén passzol a dalhoz.

A lemezen helyett kapott a Bad Religion We’re Only Gonna Die pogo párti feldolgozása, koncerteken tuti favorit. A korongot alapjáraton a keserű, belassult Tears Of Blood zárja, amelyben csak úgy zokog Bobby Hambel gitárja, mintegy levezetésképp. Rejtett track-ént felkerült az első lemezükről a hangulatos basszus intróval kezdő Hold My Own című klasszikus újrajátszva, koncertjeik állandó záró nótája.

Csak ismételni tudom magam:  a lemezen nincsen rossz tétel sem pedig töltelék, ez nagyon nagy szó! A zenekar eztán nagy kiadós kalandra adta a fejét és bizony fel is ért a csúcsra a két évvel későbbi State Of The World Address-el, de utána megbomlani látszott a zenekari egység és a zűrös Bobby Hambel ki is került a csapatból. A zenekar egészen 2005-ig húzta, aztán feloszlottak, de már 2008-ban megtörtént a nagy összeborulás az eredeti tagok között és ez év elején kihozták visszatérő lemezüket.   A visszatérő műről mindenki gondoljon, amit akar, de az tény, hogy az Urban Discipline megkerülhetetlen klasszikusa a hardcore-metál zenének.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr914825470

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sixface 2012.10.10. 16:02:10

akkor egy srác mondta, hogy vegyem meg, aki még akkor nem is volt a barátom. aztán még a bontatlan cd-t kölcsönkérte a kocsmában. neki adtam a szüzességét. itt kezdődött a barátság. egy szemesztert tartott. akkor sorban mentek el. majd évek múlva azt hallottam meghalt. nem hiszem.

az urban alapmű tényleg.
legalább is nekünk abból a korból.

még pont időben kaptuk el őket / kaptak el minket '97-ben a Pecsában.

és tényleg a state of volt a csúcs.
én meg manapság már csak hiphopot hallgatok.
how it is?

sixface 2012.10.10. 16:14:06

egy srác ajánlotta, aki akkor még nem is volt a barátom.
aztán a bontatlan cd-t kölcsönkérte a kocsmában.
nekiadtam a szüzességét.
onnantól kezdődött.
egy szemeszterig tartott.
akkor sorban mentek el.
évek múlva azt hallottam meghalt.
nem hiszem el.

az urban valóban alapmű.
legalább is nekünk, akik akkoriban nőttünk fel.

még pont időben kaptuk el őket '97-ben a pecsában.

és tényleg a state of volt a legjobb lemez.
de manapság már csak hiphopot hallgatok.
how it is?

sixface 2012.10.10. 16:15:46

kurva blogmotor!
kurva blogmotor!
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum