Akinek a Danko Jones név nem mond semmit, az valószínűleg struccpolitikát folytatott az elmúlt években. Magyarországra legalább fél-évi gyakorisággal látogat a kanadai rnr trió, tavaly év végén pl. egy Düreres koncerten, és idén egy Hegyalja Fesztivál bulin is ott voltunk – ráadásul az ezt megelőző években is el lehetett őket csípni fesztiválokon. Emellett a 2010-es Below The Belt albumhoz kidobott egy nem mindennapi videó trilógiát, sztár vagy legalább is ismert színészek közreműködésével. A Danko Jones rendszeresen tesz azért, hogy a köztudatban tartsa magát, de az igazán lényeges dolgok a lemezeken dőlnek el.
Ennek tekintetében a Danko Jones meg nem sokat változott. A mai napig megmaradt annak a javíthatatlanul rock and roll zenekarnak, akik egyszerre próbálják felidézni azokat a bizonyos szép napokat, amikor a sex, drugs, rock n’ roll szent háromságát körbe lengte a csillogás, és a féktelen bulizás. Ezt lehet izzadság szagúan csinálni, mint ahogy a legtöbb zenekar, de Danko Jones ezt csípőből hozza, és totál bele tud rántani abba az atmoszférába, ahol egy útszéli poros motoros kocsmában egy nagyot kortyolsz a korsó sörödből, és billiárd dákóval szétversz néhány nagydarab faszit, hogy aztán lelépj a legdögösebb pultoslánnyal, és elmotorozz vele a naplementében. Nem kicsit giccses, de valahol még is jó érzéssel tölti el az embert.
A Rock And Roll Is Black And Blue hozza azt, amit megszoktunk Danko Jonestól. Leginkább az olyan dalok ütnek nagyobbat, mint a klipes Just A Beautiful Day, a Get Up, az I Don’t Care vagy a Don’t Do This. Ezek képviselik azt a vonalat, ami inkább a dinamikusabb, lendületesebb, de fülbemászó dallamokkal operál, míg mondjuk a Legs, vagy a You Wear Me Down az autentikus AC/DC, és egyéb klasszikusabb rnr ízeit hozza, míg az Always Away inkább a glamesebb oldalról szemezget. A záró I Belive In God egy gospel kórussal erősített, ízes tekerés nem kicsit bizarr dalszöveggel.
Összességében nem hiszem, hogy bárki aki eddig is szerette a Danko Jonest, az csalódna a RARIBAB-ban. Hozza amit hoznia kell, különösebben nem törődve azzal, hogy beleillessze magát a trendekbe, mégis meg van a maga hangulata, ami cseppet sem kopott, vagy öregedett. Erőltetett a folytonos macsó imázs, és a javíthatatlanul élethabzsoló, rock and roll báró attitűd? Talán egy kicsit. Legalábbis rosszabbul elsülő összképet láttunk már nem egyszer.
Jó lemez lett a RARIBAB, de az is biztos, hogy nekem eléggé „egyszerhallgatós” zene ez. Nincs benne nagy megfejtés, meg rácsodálkozás, de nem tartom időveszteségnek, ha egyszer végighallgatom. Mert könnyen rá áll az ember füle, és a befogadása sem túl komplikált, mondjuk nagy katarzis élményt emiatt nem nyújt az album. Egyszerű, de mégis őszinte rock zene ez, a körítés meg legalább jól áll Danko Jonesnak.
A Just A Beautiful Day videója:
