Hatalmas várakozás előzte meg Everlast Dürer Kertes fellépését. A jegyek szépen fogytak, és a koncert napján, a szervezők legnagyobb örömére, kitehették a "megtelt" táblát. Ez számomra teljes döbbenet, de én nem tartozom sem a rap, sem Everlast feltétlen hívei közé. A Rockstation örül minden lehetőségnek, és maximálisan igyekszik olvasótáborát napra készen, és a lehető legszélesebb igényt kielégítve beszámolni a klubokban, bárokban, lebujokban, arénákban, stadionokban zajló eseményekről. Így az is nyilvánvaló volt, hogy a rock zenéhez félig-meddig kötődő Everlast bulijáról is szállítunk Nektek beszámolót. (A kép nem a helyszínen készült és innen való)
Magam is szeretek olvasni arról, hogy másoknak hogy tetszett az, amire vagy nem jutottam el, vagy ott voltam ugyan, de vagy laikusként másképp értékeltem, vagy rajongóként túl elfogult voltam a hibák, hiányosságok észrevételéhez.
Nos, az Everlast bulin rajongóként minden bizonnyal remekül szórakoztam volna. Hiszen becsületes programmal, hangulatos helyen, telt ház előtt lépett fel. Előzetesen sokan érdeklődtek, milyen formációval érkezik a művész úr, mivel a nyári fesztiválos fellépése alkalmával előadott akusztikus szettje nem mindenki tetszését nyerte el. Akik nagy, zenekaros verzióról ábrándoztak, mint magam is, csalódniuk kellet. Erik Schrody (ez egy Ír név lenne?) maximálisan komolyan véve azt, amit ebben az akusztikus produkcióban meg kíván osztani közönségével, csupán másodmagával foglalta be a Dürer nagyszínpadát.
A House Of Pain úgy haladt el mellettem, hogy a Jump Around kivételével nem tudnék felidézni egy nótát sem. A La Coka Nostra sokat pörög ismerőseimnél. Magamtól is néha beteszem itthon, ha kedvesem kedvében akarok járni, de azt sem hallgattam túl sűrűn. Viszont a Judgement Night-on a Helmettel rendesen odatették magukat, azt nagyon imádom! Tehát Everlast bandáival elég felszínesek ismereteim. Viszont amit saját művészneve alatt dobott ki, az hozzám lényegesen közelebb áll. A country, blues, rock, megspékelve az előadó legszemélyesebb gondolataival, amik sokkal mélyebbek és őszintébbek, mint zenekaraiban, azzal már tudok mit kezdeni.
És itt jön az a DE. Ez a produkció remekül működik egy olyan közegben, ahol bensőséges és közvetlen kapcsolat alakul ki művész és közönség közt. Ahol megvan a lehetőség a zavartalan élvezetre. A Dürer ezen az estén erre tökéletesen alkalmatlan volt. A produkció úgy veszett el valahol félúton, mint egy piton Staller Ilonában. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mire észbe kaptam, hogy bemenjek a terembe, lehetetlen volt tisztes közelségbe keveredni. A két akusztikus gitár pedig édes kevés volt, hogy kellően megtöltse a teret. A rettenetesen változatos közönség fel-alá járkált, szemmel láthatóan a színpad közelében tartózkodókon kívül mindenki hasonló problémával küzdött. Egyszerűen nem tudtam élvezni, na. A White Trash Beautyful, Lonely Road, Stone In My Hand nem arról szól, hogy menjünk le, basszunk be, és óbégassunk bele az éjszakába.
A közönséget ez szemmel láthatóan rohadtul nem érdekelte, viszont én ezen nem tudtam felülemelkedni. Hirtelen, és nem csak nekem, Chuck Ragan bulija ugrott be. Ott az a 80-100 ember olyan tökéletes atmoszférát teremtett, olyan közvetlen és oldott hangulat uralkodott, aminek itt nyoma sem volt. Egy nagy, nyüzsgő, állandóan mozgásban levő massza volt. Ha ez egy nagy zenekaros koncert, egészen másként szól, egészen más a látvány és minden egyéb. Így nekem annyi jutott, hogy a távoli színpadon két manus ül egy-egy sámlin, és gitározgat az előttük állóknak. Everlastból és társából nem láttam semmit, a zenét elnyomta az állandóan morajló, unalmában mászkáló tömeg, és ha előrébb akartam jutni, belefutottam valami parasztba, aki élete 4. koncertjén csak arra koncentrál, nehogy valaki rálépjen az új Nike Air Jordan-re. Ilyen közegben egyszerűen nem tudok működni, elvesztettem az érdeklődésem, és csak a 12. menetet vártam, aztán olyan gyorsan húztam el a csíkot, hogy csak úgy porzott.
A lehetőségért köszönet a ShortScore-nak!
