A Hollywood Undead új lemeze messze a legkétszínűbb lemez, amit mostanában hallgattam. Szándékosan nem írtam sokszínűt, mert ennek szónak pozitív kicsengése van, és ez jelen esetben nem lenne helyénvaló. Így aztán az első „találkozás” a bandával eléggé furcsára sikerült, mert ennek a kétszínűségnek köszönhetően (vagy épp ellenkezőleg) elég sokszor fordult meg a lejátszóban a január 8-i megjelenés óta. Részletesen a Notes From the Underground-ról a hajtás után.

A kettősséget maga a banda filozófiája adja. Jelesül, hogy egymástól teljesen eltérő műfajokat kevernek össze, mint például a dance, a hip-hop, a rap és persze a rock. Az utóbbi miatt lehet érdekes számunkra és emiatt okoz rengeteg fejtörést. De ennek ellenére nem mondanám őket sem nu-metalnak, sem rap rocknak, mert inkább arról van szó, hogy a dalok egyik fele rock, a másik fele pedig rap/hip-hop alapú.

A tizenöt dalt tartalmazó, nagyjából egy órányi album legnagyobb rejtvénye mégis az, hogy a rock műfajt kedvelő hallgató számára a dalok egy része hihetetlen fülbemászó dallamossággal érkezik meg és teljesen magával ragad, viszont a másik fele – számomra – néhol értelmezhetetlen hip-hop trágárkodásba (aka. szákkmájdikk) megy át. Persze rohadtul el tudom képzelni, hogy egy erősebb rap kötelékkel rendelkező zeneszerető fejében ennek a gondolatnak az inverze fogalmazódik meg.

Akkor a nehezebb pillanatokról néhány gondolatban. Nem mindegyik hip-hop beütésű sikerült persze félre, vannak egészen könnyen befogadhatóak is közöttük. A Kill Everyone dühös szaggatása a refrénben egészen jól szól, az Up In Smoke is talán még elmegy, de a Pigskin, a One More Bottle és Delish megítélése nem feltétlenül e blog hasábjaira tartozna, és nagyjából ennyire nem is tudok vele mit kezdeni.

Viszont! Vannak azok a dalok a lemezen, ami miatt újból és újból előkerül. A From The Ground kegyetlen hektikusságával üt hatalmasat, míg az Another Way Out diszkóslágeres felvezetésével és harapós riffjeivel felvértezett refrénjével mászik bele a füledbe.

Aztán a következő páros a Lion és a We are, amit hangulata és stílusa (nu-metal?) picit hasonlít is egymásra, de ez a kettő az album legnagyobb dobása is egyben. Ez a négy dal húzza fel a lemez színvonalát nagyjából az ötös szint környékére, amit aztán szépen legyalul a korábban megemlegetett ganxsta blokk.

A nu-metál vonalat az Outside és a New Day alatt lovagolják meg igazán a maszkos csávók. Az Outside valóban kemény, dühös és zaklatott menete, míg a New Day slágeres, rádióbarát, ám mégis húzós szerzeménye még azok a részek, amik kiemelkedően jóra sikerültek.

Sajátos stílusa miatt ez a lemez igazi különlegesség, ami miatt mindenképp érdemes rászánni némi időt. Viszont a hip-hop részek néhol infantilis túlzása elrontja az amúgy valóban kiemelkedő megoldásokat, és így sajnos középszerűvé válik.