Azokban a boldog békebeli kilencvenes években, amikor még tinédzser voltam, nagyon is jól emlékszem arra, amikor először hallgattam KMFDM-et: kőkemény ipari metál ötletes megoldásokkal, egyből a kedvencemmé váltak és miattuk szerettem meg az indusztriál metál műfajt. A 1993-as Angst és 1995-ös Nihil egyből állandó családtag lett és maradt nagyon sokáig. Aztán persze a banda életében eltelt majd’ harminc évben történt sok minden, ami ilyenkor szokott. A nagy sikerek után 2000 körül szétment a zenekar, aztán lett MDFMK meg Sick Idiot és végül Konietzko nyomott egy restart-ot a történeten és azóta az ő vezetésével nagyjából minden páratlan évben érkeznek albummal, minden páros évben pedig kiadnak valami szart (értsd: mixek, válogatások és egyéb cuccok).
És mivel a 2013 egy páratlan szám, már érkezik is az aktuális KMFDM észosztás, ami Kunst néven látta meg a napvilágot február 26-án.
Nagyjából egy éve említést tettünk a banda legutóbbi lemezéről a WTF?!-ről, és akkor nagyon is meg voltam elégedve, hogy mennyire ügyesen összerakták a lemezt. Valóban az egy jól összerakott lemez volt és a mostani se sokkal másabb, szinte pontosan ugyanolyan. Semmi újítás, semmi ötlet nem fért fel erre a közel ötven percre. Amit Sascha és csapata évtizedek óta jól csinál, az nagyjából egy kivonat formájában érkezik hozzánk a Kunst tálalásában. Kötelező körök, ezerszer eljátszott dallamok, dühítően ismerős riffek és persze a kihagyhatatlan Lucia Cifarelli énekfutamok.
Ami viszont talán még idegesítőbb, hogy mégis jól működik és valószínűleg a műfaj szerelmeseit újra le fogják venni a lábukról minden klisé ellenére.
Hiába nagy kedvencek, azért amellett mégsem lehet szó nélkül elmenni, hogy a nagyjából tíz-egynéhány meghallgatás után egyetlen dal sem hagyott nyomott, egyetlen dallam vagy refrén nem kezdett el visszhangozni a fejemben. Persze bólogat az ember szépen, amikor a Quake alatt tekernek, vagy az éteri hangzású Ave Maria-t szereti hallgatni az ember, esetleg a Pussy Riot alatt sajnálja a súlyos taslikat kapott feminista orosz punk-csajokat, de egyszerűen bántóan egyhangú az egész lemez. Kicsit olyan, mintha nem a vasárnapi meccsre mentek volna le, hanem csak egy keddi átmozgató edzésre. A kötelező gyakorlatokat hozzák, semmi olyat nem tesznek hozzá, amire csak egy kicsit is felkapná az ember a fejét.
És ha még ez nem lenne elég, kimondottan utálom az olyan zenéket, amikor oda nem illő effektek tolnak a muzsikába, például mentőautó sziréna vagy telefon rezgésének hangja. Az ember próbál elmerülni az amúgy sem túl bonyolult zenében, erre kettévágják ezekkel a szarságokkal.
A régi albumok, nagy himnuszok emléke már a régi, igazából csak úgy emlékezetet rá valami erről a lemezről, ha konkrétan bele is szövik a szövegbe, mint a címadó Kunst esetében is teszik (Juke Joint Jezebel, Drug against war stb…), kissé ötlettelenül, majdhogynem szánalmasan.
Hiába termékeny a banda és kétévente lökik ki az új nagylemezeket, valahogy nem a naptárhoz, hanem a megfelelő mennyiségű ÉS minőségű ötlethez kellene igazítani az új kiadványok megjelenését. Lehetne még cifrázni, de konkrétan a Tohuvabohu (2007) óta semmi emlékezeteset nem tettek le az asztalra, ami azért elgondolkodtató.