A klasszikus thrash metal zenekarok nagy visszatérésének korát éljük. Egymással turnézgatnak, sorra adják ki a lemezeiket, de azért a rutinos öreg rókák között van néhány feltörekvő zenekar. Trónkövetelők, ha úgy tetszik. Nem mondom, hogy mindegyiket ismerem, de a Municipal Waste mellett jó eséllyel tör be a régi nagyok mellé az AFM nemrégiben felfedezett üdvöskéje, a Gama Bomb is. Negyedik albumukról alább olvasható az elemzésünk.

A zenekar észak-ír illetőségű, már csak ezért is felkeltették az érdeklődésemet: nem sok mindent ismerek Írország ezen, hányattatott sorsú részéről. A legutóbbi albumuk 2009-ben jelent meg, Tales From The Grave In Space címmel, és általános pozitív fogadtatásban részesült a szakma berkein belül. Ennek folytatása az idei The Terror Tapes.

Hogy egy kicsit személyes irányba vigyem el a bemutatást, szeretem az ilyenfajta őszinte zenekarokat. Nincs semmi túlvariálva, az ember azt kapja, amit vár. Ha berakok egy thrash lemezt, azt akarom, hogy háromnegyed órán keresztül menjen a dara. Azt várom, hogy a dob nyomja a centrifugázást, a gitárriffek szaggassanak, váltogassák egymást a tekerős-skálázós szólok, az énekes meg kiabáljon. Ezért jó pl. a Slayer is. Nincs mellébeszélés, megy a dara, évek óta, színvonalasan, megbízhatóan. Nem azt mondom, hogy a Gama Bomb lesz feltétlenül az új Anthrax, Slayer, Megadeth vagy akár a Metallica, de érezni náluk, hogy rendben van ez az egész, amit letesznek az asztalra.

A nagyok közül inkább a dallamosabb szekcióhoz lehet őket hasonlítani, nem elborultan sötét hangulatú zenekar. Persze vannak itt is próbálkozások a nagyon metálos szövegekkel, de nincs az a zsigeri fekete hangulat. Számcímeket is írok, elvégre ez mégiscsak egy lemezkritika. Különösen tetszett a Beverly Hill Robocop a maga totális agymenésével, a We Started Fire az igazi óbégatós metálénekkel. Jó a slágernek szánt Terrorscope is, főleg a komolyzenei utalásokkal. De a legjobban mégis a Matrioshka Brain nyerte el a tetszésemet. A refrénje annyira megragadt, hogy már napok óta többször is az megy a fejemben.

Ami a zenekar megítélését egyedül kérdésessé teszi, az Philly Byrne énekes személye. Nekem tetszik alapvetően az énekstílusa, az, hogy nem egy egytucat metáltorokról beszélünk, de elsőre nagyon furcsa volt. Illetve, nagyon sokszor érzem, hogy ritmusban mintha elcsúszott volna. Persze lehet, hogy direkt így van, és összhangban vannak, és ez csak az én benyomásom.

Azt gondolom, ez egy olyan lemez és zenekar, amikor felesleges a részletezés, magáért beszél. Egy jóféle thrash lemez, egy észak-ír bandától. Aki szereti a műfajt és vágyna valami újra is a régi nagy öregek mellett, az hallgassa meg őket, nem jár majd rosszul.