Bevallom őszintén. Nem rajongok a death metal-ért. Sőt az esetek nagy százalékában kegyetlen mód tud idegesíteni. Lehetséges, hogy nem egy ilyen mondattal kellene egy Hypocrisy lemezkritikát kezdeni? Mondjuk nincs ezzel semmi komolyabb probléma szerintem. A country zenéért sem rajongok, de azért néha még is eszméletlen jól tud esni egy kis Johnny Cash. Mostani heteimre viszont nem az akusztikus gitár a jellemző, hanem sokkal inkább az örült pergetések, tekerések, duplázások, és hullákat is felrázó hörgések. Essünk is neki, és fedjünk fel mindent!

Kezdeném egy kedves kollégám szavaival. „B@sszd meg Tomika, ha erre nem adsz tíz pontot, akkor kiherélünk” Lehetne vitatkozni ezzel? Nem kifogás, hogy öt pont a max, a End Of Disclosure tényleg tíz pontos.

Milyen borítót is várhatnál egy halál-metal zenekartól? Kell kegyetlen sok koponya, meg talán még, ha megoldható pár fura szörny. Ezzel el is mondtam mindent a külsejéről. Az anyag két féle formátumban kapható, a DIGI-n található egy bónusz szám. Ennyi, semmi több extra (sajna). Igazából nekem annyira nem jön be ez a borító. Zordság, csúfság kell ehhez a zenéhez oké, de valahogy nem az én világom, de mindegy is, hiszen a zenei részből ez semmit nem von le.

Hogyan jó hallgatni az albumot?  Kipróbáltam minden módszert. Agyba dugós füles, fejhallgatók, hifi, házi mozi, de a legjobb talán így hajnal kettő körül fejhallgatóval hallgatni. Nagyon tetszik, hogy a lábdobok igazán mélyen, jól szólnak. Néhol a cintányérok nekem kicsit furák, de ettől függetlenül marha jó. Peter Tägtgren, ahogy kell, ordítja/ hörgi le a fejedet. Nagyon bejönnek a témák, és közben meg eszelősen, reszel a gitár is.

Már előre látom, hogy amint egy kicsit is jobb idő lesz, deszkával száguldozom ezerrel a városban, és hallgatom a Tales Of Thy Spineless-t, amiben olyan dobos pergetések vannak, duplázással megspékelve, hogy egyből azt érzed, hajtani kell, nincs megállás egy percre sem. Aztán meg jön a The Eye, aminek a refrénje valami hihetetlenül ki van találva. Talán a Cradle Of Filth innen nyúlja a témákat, mert bevallom nekem kicsit az a banda ugrott be erről a számról. Igazi mestermű, amiben megvan a „lazább”, fülbemászó refrén-gitár téma, de közben meg ordít egyszerűen.

Tényleg nem tudok, és nem is lehet kötekedni ezzel az anyaggal. 2013 pedig azaz év, amiben virágzik a metal. Remélem, hogy minél előbb jönnek erre felé a srácok, és majd zúzhatok egy jót ezekre, a számokra. Mondanom sem kell, hogy ezek után beleásom magam a régebbi anyagaikba is. Szeretet, Metal, és végre napsütés.