RockStation

Túllépni önmagunkon - Touché Amoré: Parting the Sea between Brightness and Me

"Végtelen kényszerek gazdag diétája"

2013. szeptember 13. - Nemesúr

TA 5.pngNagyon, nagyon régóta készülök ennek a cikknek a megírására. Most, hogy ez a rendkívüli csapat 3.x-ra keresi fel alig másfél éven belül hazánkat, hisz kinézték a Dürer Kertben a november 26.-ai dátumot, hogy headlinerkedésük alatt bőgjük ki a szívünket; most, hogy e minden szempontból korszakalkotó lemez folytatása talán épp ma jelenik meg: nos, a mostnál pedig sose lehetne e cikk aktuálisabb.

Akár egy régóta fojtogató bocsánatkérés - a Parting the Sea központi motívumainak egyike -, vagy mint hegedetlen seb egy kedves elvesztése után, minek ellátása már nem tűr halasztást: hölgyek és urak, íme a lemez, amivel örökre beleszerettem egy zenekarba és egy egész műfajba.


Színesítésnek pár soros (saját) fordításokat ragadok ki az albumból. Mert olyan jó.

TA 3.jpg5 deli legény. 

A Touché Amoré alig 5 éve, 2007-ben formálódott. Zenei világukban eleinte az ősi, kora-90's évek screamója volt a fő irányadó (főleg a Pg-99), nagyon feszes noise-hardcore elemekkel telepakolva (itt már inkább a Converge ugrik be), valamint Jeremy Bolm már akkor megjátszás-mentes fájdalomtól csöpögő szövegeivel támogatva meg. Aztán a 2009-s …To the Beat of a Dead Horse-on túllépve úgy 2 éve egy nyugodt, napos hétvégén Ed Rose stúdiójába vonultak, bezárkóztak 4-5 napra, és egyetlen menetben felkenték EZT... Effektek alig, master alig, digitális utómunka tulajdonképpen nincs: ez a felvétel zsigeribb nem is lehetne.

"Ez a hely szebben fest az anyósülésről,
vagy föntről lenézve akár…
De ha a fényességet hajtod,
nem érdekel többé a viselt kár."

A Parting the Sea nem csak egy teljesen új irányt jelölt ki mind saját maguk, mind a modern hardcore üres szentimentalizmusától és hiteltelen kis pírszing-pribékjeitől gyomrát fogó átlag-igényes zenehallgató számára, hanem megújította (részben megteremtette?) a post-hardcoreról (mint olyanról) alkotott teljes képet, új irányokat szabott, új standardokat fektetett le mind szövegírásban, mind dalépítkezésben, mind professzionális megszólalásban és "trúskodás"-mentes hitelesség terén. Mintha kiszakadtak volna "a scene"-ből, így fölé is emelkedtek: ez a lemez maga a hardcore forradalmasítása, átlépése. Sőt, megteremtették a „saját scene”-jüket: a The Wave (A Hullám) kollektívájában olyan, látnoki (post-)hardcore bandákkal fogtak össze turnék, produkciók és aktivizmus ügyében, mint a La Dispute, Defeater, Title Fight, vagy a Pianos Became the Teeth – az allűrmentesebb, elmélyültebb környezet, állandó művészi kölcsönhatás és biztos baráti társaság sokkal több lehetőséget adott e zenekarok kibontakozására, mint pár kikopott edge-arc és tini moshpitveterán társasága. Az eredmény? Minden rezdülésén együtt mozdulnak ők öten, minden pörgetésnek könny, izzadság, vagy nevetés-szaga van. Érzelmileg ennyire megmozgató lemezt évente 1x hallok, és a tavalyi évben ez bizony az övék volt.

TA 4.jpg 

"Ha rám felnézel, akkor lenézel mindent!
Ha rám felnézel, akkor lenézel mindent!
- mondtad…"

Maga az album alig 20 perc. Ebben a 20 percben viszont ott van egy 20 körüli, érző, figyelő, önmagát folyamatosan jobbítani akaró, mindeközben a mindennapok kilátástalanságával, saját élete, életmódja lehetetlen kihívásaival acsarkodva szembenéző EMBER minden kínja, magányossága, és ami a legfőbb: reménye. A TA túllépett saját korlátain eme albummal: Bolm szövegei a külső környezet siratásáról befelé fordulnak. És Bolm egy költő. A szövegek tulajdonképpen tömör, epigrammaszerű versek, az amerikai konfessziós líra szellemében, amiken sokkal inkább érződnek a tengerentúli spoken word költészet, vagy akár a slam poetry hatásai, mint más HC bandák szövegbeli hagyományai. Engem ez nyert meg másodpercek alatt: a szövegek, bár üvöltve vannak, meglepően tisztán artikuláltak, első hallásra világosan érthetőek, és önmagukban elvinnék a hátán az egész produkciót. Összeomlik alattad a padló, és zuhansz. Egyetlen perc múlva az ember saját bántalmait pörgeti át újra, a szám végén ott se levő arcoknak kiabál, de ha nem is ilyen szenvedélyes (- én eljutottam e szintre mondjuk -), akkor is letaglózó erővel szippantja be a zenekar ellentmondást nem tűrő, vigaszt nem nyújtó, de végül mégis az alagút végi fény felé tartó atmoszférája.

"Önzőnek tűnhetek, de mindent megteszek
Ha lélegezhetek, remélem, nem veszed
észre, hogy nevetek."

Bár az ránt be... mégsem a szöveg a minden.

Maguk a számok, a dalépítés is teljesen újszerű volt nekem (bár tudom, hogy nem ők az elsők, akik ezt csinálják). Először is, finoman tördelt, rövid, kreatív dobmenetek váltják egymást, egy torzítatlan, hatalmasakat liftező bassz és 2 melodikus, döngölő-síró gitár kompániájában. A dalokban (a legpoposabbnak hívott Home Away From Here-en kívül) egyáltalán NINCS klasszikus értelemben vett, többször ismételt refrén, verze, szóló, breakdown, bridge, minden dalépítési klasszika repült a kukába: A-tól B-ig tartanak, akár sorról sorra változnak, de 4-nél többször soha nem szól teljesen ugyanúgy 2 sor. Dalonként általában legalább 1 nagyobb hangulati váltás van, ahol átmegy egy túlcsorduló szögezésbe vagy blastbeatbe a téma, de finom átkötések azt is biztosítják, hogy maga az ALBUM is eljusson valahonnan valahová, egy magától értetődő dalfűzéssel. A számok akadálytalanul kapcsolódnak össze, köztük szünet igazán csak az elején hallatszik, máshol világosan hagyták nyitva az egyik végét, hogy megágyazzon a következő elejének, sőt, sokszor azt hittem, hogy 2-3 számon át ugyanazt a brutálisan megkomponált nótát hallom… Legjobb példa erre az Uppers/Downers szívdobbanásnyi szünettel váltása a Crutchra. Ez a gyorsított, a poszt-műfajokra jellemző folyamatzene erős hangulatváltásokat és a fejlődés, haladás érzetét keltik, néha völgyekkel, néha hegyekkel tarkítva. A lemez végkicsengése az egyik leggyönyörűbb, amit valaha hallottam: a teljesen lehalkuló harmóniákra felüvöltött sorok:

"Ha számít, tudd: sajnálom,
és esküszöm… végül a legjobbra törekszem."

- hallatára a torkom gyűszűnyire szorult és bepárállt a szemem. A zenei aláfestés tökéletesen követi a szövegek sugározta mondanivalót, akár a honvágy és a gyökértelenség egymásnak feszülő érzését regélik el (Home Away From Here), akár a szégyenben lelt társaság nyomorúságát (Sesame), akár megszűnő illúziókat, akár saját megszállottságunkból eredő szenvedésünket, vagy múló kapcsolataink fájdalmát (Uppers/Downers, Crutch, The Great Repetition)… Nem lehet egy számot se kiemelni, mégis külön figyelmet és dicséretet érdemel a Condolences hátborzongató, visszhangzó dallama, ahol egy kissé elhangolódott zongorára üvölt valahol a szoba túlvégéből halotti éneket Jeremy:

"Földre hajtottuk fejünk,
Ahogy lassan leeresztenek,
És felcsendül egy refrén,
Egy igazi hangförgeteg."

Ez a lemez felér egy terápiás üléssel, minden gyomorforgató, direkt pukkasztó epizód nélkül, bátran ajánlom hát azoknak is, akik egy felszabadító zenei élményre, akik progresszív zenei megoldásokra, és akik dalba öntött költészetre vágynak, még akkor is, ha nem hardcore-fanok. Mindezek mellett legendásan testvéries hangulatú, energiától duzzadó koncertjeik, intelligens, underground-párti kinyilatkozásaik és zenei/politikai aktivizmusuk áll, szóval élőben és hitelességben is kb. támadhatatlan az egész produkció… Ne is foglalkozzatok azzal, ahogy egyes „scene-kölykök” EZ után le-”sellout”-ozzák őket. Szerintem ez egyáltalán nem önkiárusítás, őszintébb nem is lehetne. Egyszerűen érettebbek lettek, mint a közeg, ahonnan jönnek, mind emberileg, mind zeneileg, és bátran tárják az eredményt a világ elé. Persze, hogy nem karcos, véres, primitív és üvöltő a zene… ezek a fiúk felette állnak már annak.

TA 2.jpg

 "A szemeim túl nagyok a gyomromhoz,
nem emészthetem meg, amit (t)eszek:
végtelen kényszerek gazdag diétáját,
amivel leadlak téged s engemet."

Egy nagy esztéta mondta volt (hogy ki, már nem tudom): „nem az a mestermű, amihez nem lehetne még hozzátenni, hanem az, amiből nem szabad már elvenni” – és ez a TA áttörést meghozó lemezére teljességgel igaz. Lehetne torkaszakadtabb, lehetne bonyolultabb, lehetne agresszívabb, meg sötétebb, meg kísérletezősebb... de így teljes, így kerek és kiforrott. Hihetetlen magasra tették a lécet a srácok maguk előtt is, és szerintem legközelebb nem átugrani, hanem megkerülni próbálják: ambient és lágy elektromos zajokat, nyújtottabb, mélázóbb számokat lehet várni az eddigi promókat hallgatva az Is Survived By-ból. Nos… találkozunk november 26.-án a Dürerben

TA 6.jpg
 Ja, és! Köszönöm, köszönjük. Rengetegszer. 

"Ha a tett hangosabb szavaknál,
Harsabb leszek minden zajodnál;
Csengés leszek a fül alatt,
ami évekre benn ragad."

~

Nemesúr / Nemes Márk
2013-09-11


A teljes album meghallgatható itt. Ha bejön, támogasd a bandát, vedd meg tőlük!

I.

 II.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr25508133

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum