Idén úgy tűnik korábban jött a télapó, és bár nem gondoltam volna, hogy a Converge tömi meg a csizmámat, arra végképp nem számítottam, hogy Chelsea Wolf lesz télanyó.

Töredelmesen bevallom, hogy kb. 3 héttel ezelőttig semmit sem tudtam a baltimore-i hardcore színtérről, illetve a Turnstile zenekarról, viszont a Drótból láttam pár évadot, ami ugyebár szintén Baltimore-ban játszódik. Ez alapján persze tökéletesen indokolatlan, hogy recenziót írjak egy baltimore-i hardcore zenekar legújabb lemezéről, azt viszont jól szimbolizálja, hogy  mennyi közöm van a baltimore-i hardcore színtérhez, vagy úgy általában a HC műfajhoz.

A Quicksand tipikusan az a zenekar, akiknek már rég az Albumsimogató rovatunkban lenne a helye, de most ennek beelőztek az új lemezükkel, ami (spoiler!), ismét csillagos ötös, szóval inkább lesz ez most “up to date simogatás”, mint kukacoskodó kritika.

Szeptember 6.-án a Gozsdu Manó - mondhatni, se szó, se beszéd, mert hogy előző nap szereztem tudomást a buliről, az is ritka - 3 nem akármilyen zenekart vett újra óvó, vidéki rockpincéket a belvárosi stíl limitált pólójába öltöztető kacsóiba. A Nagy Tengeren túlról hozzánk először érkező, tehetséges, fiatal Vasudeva és az oly ritkán daloló hazai post-pacsirta Shell Beach kísérték a Tides Of Mant, ami legalább akkorát robbant debütáló lemezével nem is oly rég a nemzetközi post-rock undergroundba, mint a mi hallójáratainkba - régen, nagyon régen volt, hogy ilyen frissítően és felforgatóan hatott rám egy show, ami mindennek ellenére megőrizte egy underground rockbuli minden báját.

Szerény véleményem szerint a 2013-as év egyik legjobb (és a hardcore-műfajok közt A legjobb) debütáló albumát prezentálta Life Gone Wrong címen a pofátlanul fiatal somerseti legényrakás, a Landscapes. (Oké, 2012-sként van listázva, de reálisan csak tavalyra ért a terjesztők javához.) Az alig huszonéves srácok már többször keresztül-kasul bejárták Európát, a nemzetközi szakma már most a hardcore műfaj egyik potenciális nagy újítóit látja bennük, és már számos kultikus névvel osztoztak a színpadon - január 29.-én a Dürer Kertben egy örökké emlékezetes buli keretében földijeikkel, a Goodtime Boysal, és a 2 titánnal: a hardcore-novellista Defeaterrel és a poszt-rock király Caspiannel. Hangadójukat, Shaun Miltont csatakosan, egyenesen a színpadról lejövet rántottuk be egy szobába, ahol aztán megdöbbentő őszinteséggel (és jobbára igenis mosolyogva) mesélt örömről, bánatról, szerelemről, elhivatottságról: egy szóval, az életéről, és persze a Landscapesről.

Január 29.-e nagy nap volt a hazai keményzenei élet történetében: 4 kiváló, úttörő zenekar vette be a Dürer kistermét. A Goodtime Boyst követte a bús-dühös Landscapes, majd az est headlinerei: a post-rock nagyágyú Caspian és a világszerte ünnepelt, elsöprő erejű Defeater. Életem egyik legnagyobb koncertélményében volt részem: azt a szenvedélyt, intenzitást, és a hozzá társuló, minden magamutogatástól és műviségtől mentes, profi, családi hangulatot teremtő, egyben tragikus zenét, amit hoznak, nem lehet elfelejteni... Derek Archambault frontemberrel a bulijuk előtt beszélgettem - bár előrehaladott kóros csontritkulása súlyosan megviselte szervezetét az utóbbi napokban, és majdnem kétszer annyinak fest, mint amennyi idős, így is elkopogott az öltözőbe fekete botjával, aztán fel a színpadra, amit azonnal leigáztak. Szóljon most ő a zenébe oltott regényességről, a regényességbe oltott valóságról!

A címadó sorokat a 2013-as, elsöprő sikerű Is Survived By... album egyik legjobb dalába írta (front)emberünk. Szövegein át máris tömegek éreznek barátságot felé... de olyan, hogy valaki, aki az elmúlt 24 órát ájulásszerű alvással és überlelkes amatőrökkel való bratyizással töltötte, és 2 hónapja nem volt otthon, úgy fogad, mint régi jó komáját, - na, olyan még soha nem történt velem. Csillogó szemekkel, végig türelemmel, mosolyogva, figyelve, egy szimpla fekete melegítőben és kopottas dorkóban, akár mellettem is elmehetne az utcán. A hangja enyhén felfelé intonál, néha egy pillanatra elvékonyodik, évek üvöltése hagyta rajt a nyomát, de fülig szájjal beszél. Nem akad fenn a bukdácsokon, az időponton, a Dad Punchers csupa hepi koncertje javát is ránk áldozza. Fiúk és lányok: a diktafon túlfelén a poszt-hardcore profétája, napjaink egyik legnagyobb hatású dalszövegírója, mellékállásban a kedves, bakelitmániás szomszéd srác. Bolm úrfi mesél.

Pécs lerúgott falú, törmelékes pincéiben egy nagyon szűk kis közösség évek óta megtesz mindent azért, hogy a környéken (és a mélyundergroundban) nomádkodó külföldi bandák mikrofont és pár maréknyi lelkes embert kapjanak, és egy-egy órát a világra üvölteni intelmeiket, fájdalmaikat, vallomásaikat. Szerencsém volt jópár ilyen bulin ott lenni – és eme kis kör egyik magva a Black Hourglass legénysége is. Akik most, ezzel az anyaggal kezdtek el valami olyasmit, amivel minden vendégüket überelték, és ami alig elképzelhető ma, Magyarországon: közel világszínvonalú screamót csinálni, a saját hangjukon, és a saját (magyar!) nyelvükön. 2013 utolsó nagy meglepetése lett ez az átütő erejű album. Véssétek be a nevet, mert ők négyen olyasmit hozhatnak a hazai undergroundba, ami már nagyon, nagyon régen volt, és amire az már igazán megérett. Fordulópontot.

November egyik legundokabb napján a Dürer adott otthont az ezennel először headlinerként, amúgy már 5. alkalommal Budapestre látogató post-hardcore/indie/screamo/egyszerűen kurvajó underground zenét toló TOUCHÉ AMORÉ-nak. Kísérte őket a kedves midwesti-poszt-koleszrocker Dad Punchers és a tengerentúlon rohamosan népszerűsödő Self Defense Family. Meg egy kisteremnyi lelkes ember. Meg egy érzelmi tsunami.

És mi, akik most aztán beszámolunk.

Egy! Két! Há! ---

Nagyon, nagyon régóta készülök ennek a cikknek a megírására. Most, hogy ez a rendkívüli csapat 3.x-ra keresi fel alig másfél éven belül hazánkat, hisz kinézték a Dürer Kertben a november 26.-ai dátumot, hogy headlinerkedésük alatt bőgjük ki a szívünket; most, hogy e minden szempontból korszakalkotó lemez folytatása talán épp ma jelenik meg: nos, a mostnál pedig sose lehetne e cikk aktuálisabb.

Akár egy régóta fojtogató bocsánatkérés - a Parting the Sea központi motívumainak egyike -, vagy mint hegedetlen seb egy kedves elvesztése után, minek ellátása már nem tűr halasztást: hölgyek és urak, íme a lemez, amivel örökre beleszerettem egy zenekarba és egy egész műfajba.