Néha hetek telnek el eseménytelenül, és a magamfajta koncertfüggő remegve várja, hogy végre rendesen taccsra vágják a dobhártyáját, aztán nesze, egy este egyből két buli is van egy azon helyen. Ezzel nincs is semmi baj, mert minimális átfedés volt csak a két buli közt, így nem maradtam le semmi lényegesről.

A Bloodlights koncertje kihagyhatatlan volt, mert sajnos a gitáros előző zenekarát sosem sikerült élőben látnom, és mivel egyik kedvenc zenekaromról beszélek, ami nem más, mint a Gluecifer, legalább némi kárpótlásként élhettem meg, hogy Captain Poon fizikai valójában pengette gitárját két lépésre tőlem. Aki esetleg a skandináv garázsrock legszebb éveit egy barlangban, vagy egy közel-keleti fogolytáborban töltötte, annak tudnia kell a Glueciferről azonnal, és arról, hogy a fő dalszerző bizony Poon kapitány volt, így a Bloodlights előzetes ismerete nélkül is nagy összegben lehetett volna fogadni a minőségi zenére.

A koncert látogatottságára a siralmas a legjobb jelző. Vagy a promóció volt gyenge, vagy egyszerűen nem gyújtott tűzet a tömegek szívében a tudat, hogy ilyen legendás zenészt láthat testközelből potom pénzért. Cserébe a zenészek sem hozták top formájukat, elég álmosan csordogált a műsor. Nekem még a számok többsége is klisésnek, ötlettelennek tűnt, de ahogy haladtunk előre, azért egyre jobban belemelegedett mind a közönség, mind a zenekar. Akit feltétlenül ki kell emelnem, az a dobok mögött igen groteszkül kimagasló Woody Lee, remek stílusban adta elő a saját részeit sőt, még bemutatása alatt egy laza dobszólót is megeresztett. A Stand Or Die című új lemezük bemutató turnéja nem tudom mennyire sikeres, de sanda gyanúm szerint bőven elmarad ahhoz képest, amit Cpt. Poon megálmodott. Pedig a Stand Or Die egy nagyon fasza rock&roll lemez, erőteljes és energikus. Mindent egybe vetve ez egy fasza koncert volt, de sajnos rányomta a bélyegét a gyér közönség, és a halk muzsika.

Áttipegve a nagyterembe, pont elcsíptem a 65daysofstatcic nyitó akkordjait. Felüdülés volt számomra az erőteljes hangzás, és az élénk világítás, sikerült vele 1 perc alatt átállítanom magam techno üzemmódba. Előzetesen nem sok infóm volt a zenekarról, értesülvén, hogy fellépnek, és pár ismerős ajánlása útján került fókuszba, és tetszett amit hallottam. Az instrumentális post-rockkal már tele a padlás. Az elmúlt években láttam vagy 40 ilyen zenekart, és meg kell mondjam, a mennyiség igencsak rányomja a bélyegét a minőségre. Alig maradt olyan, akiket szívesen hallgatok, és a fősodor mellet talán a Tides Of Nebula volt az, ami megragadt. A 65daysofstatic annyival több az eddig látottaknál, hogy bátran és erőteljesen használják az elektronikát dalaikban, volt, hogy a négy tagú csapatból a 3 frontember gitár nélkül nyomogatta a kütyüket, samplereket, billentyűket, talán ezek voltak a buli legfaszább pillanatai, viszont a legkevésbé sem volt post-rock. Viszont ahogy előkerültek a klasszikus 8-9 perces nóták, számomra vége lett a bulinak. Ezerszer hallott megoldások, roppant unalmas részek váltották egymást, és sajnos barátaimmal olyan szinten untuk az egészet, és annyira rosszak voltunk, hogy ne zavarjunk másokat, inkább a pulttól hallgattuk tovább, majd egy óra elteltével feladtuk. Itt is a dobos volt az, aki elvitte a műsort, legalább is számomra. Nagyon faszán, precízen hozta a nem éppen könnyű ütemeket, és eközben tudta színezni, és jól láthatóan élvezte az erős félháznak adott egyszemélyes showját. A többiek nekem annyira nem a férfi kategóriába tartoznak, hogy inkább eltekintek a kommentálásuktól, nem az én világom, amit képviselnek, ellenben a kisteremben látott rock&roll népségtől.

Mindkét buli hagyott bennem némi hiányérzetet, de nagyon örültem, hogy láthattam Cpt. Poont, és élvezhettem egy óra erejéig azt, amit a zenei életben képvisel hosszú évek óta. Ha másért nem is, ezért megérte a Dürerben tölteni a csütörtök estét.

A képek nem a helyszínen készültek.